Aki a katedrán áll, teremt. Létrehoz valami megfoghatatlant, ami a padokban ülőket megváltoztatja. A pedagógusi hivatásban rejlő lehetőség egyensúlyt teremteni: megtanítani az értékálló dolgokat, visszacsempészni a gyerekek életébe azokat, felhasználva a modern kor nyújtotta lehetőségeket. Többek között ezeket vallja Csatlós Erzsébet Zsófia tanítónő, a PedCafé ötletgazdája, az RMPSZ Hunyad megyei elnöke. Vele beszélgettünk arról, hogy miként lesz valakinek tanítás az életcélja és a legnagyobb öröme.

– Kezdjük a szokásos kezdőkérdéssel, hiszen egy pedagógus esetében a hivatás valójában elhívást is jelent, belső ösztönzést. Szóval: miként alakult a pályaválasztásod, és ha röviden össze lehetne foglalni, mit jelent számodra ez a hivatás?

– Gyerekkoromban nagy álmodozó voltam, világutazónak készültem, aztán lelkész szerettem volna lenni. Soha nem gondoltam arra, hogy pedagógus legyek, bár nagyon közelről láttam, mit jelent ez a hivatás, mert anyukám tanító volt a falunkban. Amikor elvégeztem a nyolcadik osztályt, éppen 1989 júniusában, egy közeli kisváros szakközépiskolájába felvételiztem, mert az volt a legközelebbi magyar líceum. Faipari szakon tanultam egy évig. Aztán 1990-ben, amikor Zilahon tanítóképzőt indítottak, anyukám kitalálta, hogy felvételizzek újra. Hevesen tiltakoztam, de meggyőzött. Így kerültem tanítóképzőbe, azt a titkos tervet dédelgetve, hogy lelkész azért még lehetek. De már az első óralátogatások alkalmával eldőlt, hogy nem leszek én semmi más, csakis tanító. Megéreztem ugyanis, hogy az osztályteremben történik valami.

Aki a katedrán áll, teremt. Létrehoz valami megfoghatatlant, ami a padokban ülőket megváltoztatja. Nagyon jó gyakorlatvezető tanítóink voltak, akik hagytak minket, hogy próbálgassuk a szárnyainkat, minden lépésünket aprólékosan kielemezték, így építgetve bennünk a szakmai tudást. Azóta is hálás vagyok nekik ezért. Tanáraink arra biztattak minket, hogy közösségi emberek legyünk, nem is tudok azóta sem másként gondolni magamra. Szeretek tanító lenni, vannak pillanatok az osztályteremben, amikor eluralkodik bennem az érzés, hogy jó helyen vagyok. A legeslegjobb helyen.

– A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Hunyad megyei elnöke vagy, így rálátsz a pedagógustársadalom ügyes-bajos dolgaira. Hogyan látod, melyek a pedagógusszakma legnagyobb kihívásai napjainkban?

– Amikor elkezdtem tanítani, szinte ugyanazokat a tankönyveket használtam, mint amikből én magam is tanultam. Aztán hirtelen elindultak azok a változások, amelyek azóta egyre nagyobb fordulatszámon pörögnek, és egyre nehezebb lépést tartani. Ráadásul a világ is nagyon dinamikusan fejlődik. Talán nem is álmodtam arról, hogy készítek egy fotót a telefonommal, amit egy kattintással kinyomtatok fotópapírra. Mi, az elmúlt évezred gyermekei, ott loholunk ezeknek a változásoknak a nyomában, próbálunk lépést tartani, és átadni a régimódi értékeket: jólneveltséget, lexikális tudást, szabályokat. Csupa olyasmit, amit az új évezred gyermekei nem tartanak fontosnak. Pedig azok. A neuropedagógiai kutatások ezt igazolják. Szerintem napjainkban éppen ebben áll a pedagógusi hivatásban rejlő lehetőség: egyensúlyt teremteni, megtanítani az értékálló dolgokat, visszacsempészni azt a gyerekek életébe, felhasználva a modern kor nyújtotta lehetőségeket. Persze ez nagyon nehéz, sok időt felemésztő feladat. Az igazán elhivatott pedagógusoknak nincs is idejük másra.

– Hunyad megyében milyen a magyar pedagógusok helyzete?

– A megyében alig több mint ötven pedagógus dolgozik, és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindenkit személyesen ismerek, tudok az örömeikről, tisztában vagyok a nehézségeikkel. Közös gondunk itt, szórványvidéken az állandóan csökkenő gyereklétszám. Egy szórványban dolgozó pedagógusnak a magyarsága is hivatás, amit lobogtatnia kell, mint egy zászlót, hogy a bizonytalanok is odagyűljenek alája. Ezek a feladatok pedig lassan elveszik az erőnket, a nehézségek megtörnek, lehúznak. Ha nincs egy jó pedagógusi közösség, ami megtart, könnyen kiég az ember.

– Napjainkban egyre több figyelem hárul a pedagógusok mentális egészségre, de elég kevés a konkrét, gyakorlati kezdeményezés. Te hogyan látod ezt?

– Lehetőségek vannak, hiszen nagyon sokféle képzés létezik a témában. Inkább ott a probléma, hogy a pedagógusok idő vagy más erőforrások hiányában nem veszik igénybe ezeket. Sok intézményvezető igyekszik csapatépítő lehetőségeket is teremteni, mások kevésbé. Én arról álmodom, hogy minden iskolában lesznek majd kis közösségek, amelyek törődnek egymással, vigyáznak egymásra. Hiszen egy baráti gesztus, a segítő szándék, egy jótanács sokat segít abban, hogy ne daráljanak be a mindennapok.

Felnőttképzéssel is foglalkozom, és úgy látom, hogy nagy igény van olyan képzésekre, amelyek nem a szakmai tudásra fókuszálnak, hanem az önismeretre, rezilienciára, ehhez hozzátennék még olyanokat, amelyek a tudatos jelenlétre, közösségépítésre tanítják meg a pedagógusokat. Szerencsére az erdélyi magyar pedagógusoknak számos lehetőségük van részt venni ehhez hasonló képzéseken, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége is biztosítja ezt számukra. Az igényt kell valahogy felébreszteni azokban, akik még nem keresik ezeket a lehetőségeket.

– Hozzád kapcsolódik Erdélyben a PedCafé kezdeményezés. Honnan jött az ötlet? Milyenek az eddigi tapasztalatok?

– Még a pandémia idején próbálkoztam közös online beszélgetős kávézással, mert nagyon hiányzott az együtt töltött szünetek pezsdítő hangulata, amikor szinte mindenki egyszerre beszél, mégis mindenki tudja követni. Akkor nem igazán haraptak rá a kollégák. Aztán jelentkeztem egy Erasmus+ projektbe, ami megváltoztatta az életemet. A Kárpát-medencei Oktatásszakértői Adatbázis kialakítása és működtetése a határon túli magyar oktatás fejlődése érdekében című projektről, vagyis az OktOpuszról van szó, amelynek az RMPSZ az erdélyi partnere. Kicsit félve jelentkeztem, hiszen nem éreztem magam szakértőnek semmiben, de nagyon örülök, hogy megtettem. Élet és lélek van benne, hiszen olyan pedagógusokat kapcsol össze, akik nap mint nap bemennek az osztályterembe, és sokszor erejükön felül dolgoznak azért, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok számára jövőt teremtsenek. Senki nem várta el tőlem, hogy a szó akadémiai értelmében szakértsek, ellenben nagyon sokat kaptam, olyan képzéseken vehettem részt, amelyek során a képzők, dr. Tratnyek Magdolna és Mandák Csaba teljesen új gondolatokat ültettek el a fejemben a tanítással és a tanulással kapcsolatban.

– Mint például?

– Az egyik ilyen gondolat éppen az volt, hogy egy oktatási rendszer pontosan annyira jó, amennyire a benne dolgozó pedagógusok. Egy iskola vagyona nem a digitális eszközállomány, a bútorzat és a felújított épület, hanem a benne dolgozó pedagógusok tudása, hozzáértése, szakértelme. Mit tesz az átlagember az anyagi javaival? Egy helyre gyűjtögeti, hogy minél nagyobb legyen a kupac. Akkor miért ne lehetne a tudással is ezt tenni? Összehordani egy helyre és együtt használni. Így született meg az ötlet, hogy egy kávé mellett beszélgessünk a kollégákkal azokról a nehézségekről, amelyekkel nem tudunk megküzdeni egyedül, aki saját tudást halmozott fel a digitális eszközök és módszerek területén, tanítsa meg másnak is, de ne csak a röpke tízpercek alatt, hanem adjuk meg a módját, lazuljunk el, örüljünk az együtt töltött időnek, és osszuk meg a tudásunkat.

Az iskolánkban meg is valósult az első ilyen találkozó 2022 őszén a közvetlen kollégáim, a tanítók részvételével, és nagyon jól éreztük magunkat az első PedCafén, ahogy elneveztem. Még abban az évben, novemberben az OktOpusz projekt önálló szekcióval mutatkozott be Egerben, a XXIV. Országos Közoktatási és Szakképzési Szakértői Konferencián, ahol lehetőséget kaptam, hogy jó gyakorlatként meséljek a PedCaféról. Óriási érdeklődést váltott ki, magam is meglepődtem ezen, úgyhogy elkezdtem tovább építgetni az ötletet. Létrehoztam egy közösségi oldalt, ahol igyekeztem napi rendszerességgel közölni egy-egy építő jellegű gondolatot, úgy időzítve, hogy korán reggel már az első kávézásnál elérhető legyen.

– És elkezdtek csatlakozni a pedagógusok, gondolom….

– Szép lassan gyarapodott a követőtábor, mások is szerveztek hasonló jellegű találkozókat, amelyeknek központi eleme a laza légkör és az egymás tudásából építkezés, az egymástól tanulás. Idén ősszel egy inspirációs naplóval szeretnék előállni, ami a közösségi hálózaton is elérhető lesz, napról napra fedi majd fel magát, de, ha minden jól megy, papírformában is a pedagógusok kezébe kerül. Négy nagy témakört járok majd körül, lesz szó tervezésről, önismeretről, kooperációról, értékelésről. Remélem, sok kolléga magára talál majd ezekben a témákban, és szívesen megosztja  másokkal is a tudását. Arra is felkérést kaptam, hogy pedagógusközösségekbe menjek el pedcafézni. Már voltam Kolozsváron, és hamarosan más meghívásoknak is eleget teszek.

– Mennyire igénylik a pedagógusok a mentálhigiénés szolgáltatásokat? Felmérések szerint nagy szükségük lenne rá, de mint sok más fontos dologra, erre se nagyon van idejük, mivel leterheltek. Ördögi kör?

– Sajnos még nem nőtt fel annyira az erdélyi magyar társadalom, hogy a mentálhigiéné természetes velejárója legyen a mindennapoknak. A testünket napi szinten ápoljuk, a lelkünkről viszont hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Az elmúlt években kezdenek leomlani a témával kapcsolatos előítéletek falai, a pedagógusok számára egyre több lehetőség nyílik ebben az irányban és az a tapasztalat, hogy élnek is velük. Leginkább a csoportos foglalkozásokat választják önismereti tréning, workshop formájában.

– Mi motivál munka közben? Neked hogy sikerül megoldanod a túlterheltséget?

– Bármit teszek, legyen az munka, önkéntesen vállalt feladatok, az vezérel, hogy pozitív irányú változást hozzak létre, hogy attól, mit csinálok, legyen egy kicsit jobb a világ. Óriási erővel tudom belevetni magam bármely feladatba, ha egy hangyányi esélye van ennek. A tanításban is ez adja a legnagyobb hajtóerőt, a tudat, hogy együtt építjük a gyerekekkel az alapokat egy majdani sikeres jövőhöz, ami remélem, arról szól majd, hogy a maguk rendjén ők is pozitív változásokat generálnak a világban.

Nagyon szeretem a gyerekeket, szeretem velük együtt megélni, ahogy kinyílnak, ráeszmélnek a világra. Ha belépek az osztályom ajtaján, minden más elveszíti a fontosságát. Ami a túlterheltséget illeti... nem igazán értem, hogy hol kezdődik a túl. Iskolaidőben hatkor kelek, és kettőkor fekszem. Van olyan, hogy este tízkor még a reggeli farmerem van rajtam, mert nem volt időm lehúzni. Amikor több a soknál, akkor két napig alszom, persze ha éppen van erre egy szabad hétvége. A szorgos hétköznapokban olvasással tartom szinten a lelki energiatartalékokat. Minden este olvasok, azzal zárom le a napot. Amikor meg nem kell pörögni, akkor lustálkodom egy jó adagot, hogy legyen erőm a következő ütközetre.

– Mit üzennél, javasolnál pedagóguskollégáidnak, hogyan kezdjenek el mentális egészségükkel foglalkozni?

– Azt javaslom, amit magamnak is célul tűztem ki az elkövetkezőkre: jelen lenni az éppen aktuális pillanatban. Megélni a maga szépségében vagy tragédiájában, megengedni magamnak, hogy érezzek, és érzelmeimnek hangot adjak. Ezzel már sokat teszünk magunkért. A következő tanácsom az lenne, hogy a terveket kezeljék egy kicsit lazábban, kreatívabban, bízzanak az ösztöneikben, és higgyék el, hogy rendkívül értékesek. Ha mi, pedagógusok elhisszük magunkról, hogy értékesek vagyunk, és ezzel a hittel élünk a világban, ezt tükrözi a világ is nekünk. Szeptembertől ehhez adok segítséget is a PedCafé Facebook-oldalán, akinek kedve van, velem tarthat.

– Sokszor mondjuk, hogy a pedagógus elsődleges munkaeszköze a személyisége. Csatlós Zsófinak milyen a személyisége?

– Kíváncsi, rettenetesen kíváncsi. Ez a kíváncsiság hajt mindenben. Ez a kíváncsiság a vesztem is, mert, ha szembejön egy új feladat, soha nem az az első gondolatom, hogy lesz-e rá időm, hanem hogy vajon hogyan lehet megoldani. Így néha szűkösen állok az idővel. Mohón ölelem magamhoz a világot, és meg akarok ismerni belőle mindent, a szobafestéstől a mesterséges intelligenciáig. Szeretem az embereket, rájuk is kíváncsi vagyok, nagyon szeretek beszél(get)ni, és egy kezemen meg tudom számolni azokat a felnőtteket, akik olyasmit tudtak mondani nekem, hogy nem szakítottam félbe őket beszélgetés közben. Szűkebb-tágabb baráti köröm tudna erről mesélni... Ott van még a gyermeki derű, amivel a munkámat végzem, szeretem, ha jól érezzük magunkat tanulás közben, mindennap arra törekszem, hogy nyugodt, békés és derűs környezetben növekedjünk együtt. Mert növekednem nekem is kell, csak az tud hiteles lenni a tanításban, aki élen jár a tanulásban.