Végtelen helytállás címmel mutatták be Markó Attila 101 hónap című könyvét a brüsszeli Liszt Intézetben. A kötet egy csaknem kilenc évig tartó jogi és személyes kálvária történetét dolgozza fel: a szerző a Mikó-ügytől kezdve a kártérítési perekig, a Magyarországra menekülésig, majd a felmentő ítéletekig idézi fel az eseményeket.

A könyvbemutató alkalmával a szerzővel beszélgettünk arról, hogyan élte meg a meghurcoltatás éveit, mit jelent számára a 101 hónap megírása, és hogyan tekint ma azokra az évekre, amelyek gyökeresen megváltoztatták az életét.

– Volt olyan pillanat, amikor azt mondtad: most már inkább hazamegyek?

– Ó, sok ilyen pillanat volt Magyarországon. Én állandóan haza akartam jönni. Az elején azért, mert tudtam, hogy igazam van. Az első hónapokban szinte folyamatosan, izzadásig azt álmodtam, hogy ügyészekkel, rendőrökkel, bírókkal veszekszem, hogy igazam van.

Néhány év elteltével már azért akartam mindenképpen hazajönni, mert kezdtem nem látni a végét. Sok idő telt el, és nem tudtam, mennyi fog még eltelni, de inkább essünk túl rajta. Ha be kell menni, ha be akarnak zárni, akkor zárjanak be ártatlanul is, de legyünk túl rajta.

Ha éreztem volna minimális hibát abban, amit bizottsági tagként csináltam volna, akkor nem lett volna kérdés. Akkor azt mondom, hogy tévedtem. De amikor egy ember biztosan tudja, hogy nem volt abban semmi, nemhogy törvénytelenség, de még hiba sem, akkor minden porcikája berzenkedik, és haza akar menni, hogy tisztázza ezt.

– A könyv megírása valamiféle feloldozást jelentett? Túl tudtál lépni úgy a történteken, hogy már nem emészt?

– Nem mondanék feloldozást, mert nem oldoz fel sem a könyv, sem a történet. Viszont valamiféle kő esett le rólam. Nem a szívemről, nem is a lelkemről, hanem a tudatomról. Kiírtam magamból.

Így tudnám a legplasztikusabban megfogalmazni, hogyan tudtam eltávolítani magamtól a történetet. Ráadásul nemcsak a saját történetemet írtam meg, hanem egy korszakét is. Egyfajta nem követendő példaként. Hogy így ne. Így ne éljen egy társadalom.

Főleg, hogy – miközben Magyarországon voltunk – hallottam arról, hogy Daniel Morar írta meg a DNA elfajulásának történetét. Amiben benne van a Mikó-per mögötti szekus és DNA-s mozgások kérdése. Olyan értelemben, hogy a titkosszolgálatok mennyire érezték társadalmi veszélynek a szentgyörgyi tüntetést, illetve az azt követő közhangulatot.

Kapcsolódó

Közérthetően a Mikó-ügyről – Markó Attila az ETV-ben

Markó Attila RMDSZ-képviselő, a Mikó-per vádlottja volt a vendége az ETV Metszet című műsorának.

Erdély TV

Tehát Daniel Morar kiírt magából valami olyasmit, amivel gyakorlatilag a saját intézményét leplezi le, hogy az nem is annyira szép és tiszta, mint amennyire a médiában mutogatta magát.

Én is meg kellett írnom azt, hogy az ország nem olyan volt akkor, amikor mindenki őrjöngött a tévék előtt, hogy viszik el a másik gazembert bilincsben, piros szalagcímekkel…

– Egy korlenyomat is tehát?

– Inkább az. Nyilván egy személyes történet által megmutatott korlenyomat. Egy ilyen korszak leírása attól válhat hitelessé, hogy valaki az első perctől az utolsóig megéli minden cseppjét.

Nyilván megint más lett volna, ha én nem megyek sehova Romániából, viszont ülök 13 hónapot előzetesben. Perenként 2–3 hónapot, de ezt ember ép ésszel nem tudja bevállalni.

Nem akarom azt mondani, hogy minden egyes bajnál futni kell. De nyilvánvaló igazságtalanságnál, nyilvánvaló meghurcolásnál valamilyen módon jelezni kell a társadalom számára, hogy ez nincs rendben.

Mind a mai napig azt állítom, hogy egy jogállamban, egy demokráciában, a törvény uralma mellett senkinek, senkinek sem szabad ártatlanul börtönbe mennie, egyetlen percre sem.

– Ebbe a könyvbe 101 hónap története sűrűsödik bele. Mi alapján döntötted el, hogy miről írsz, mit fejtesz ki részletesebben?

– Gyakorlatilag mindent leírtam, ami történt. Nem maradtak ki részek, évek vagy hónapok. A vége felé nyilván már pörgősebb a leírás, mert nem igazán történt velünk semmi rendkívüli. Éltük a mindennapjainkat és vártuk a felmentő döntéseket. Hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre.

Az első három év viszont töményebb, mert akkor történtek az események. Akkor keresett a román külügy, akkor élesedett a magyar védelmi rendszer, akkor próbáltak minden oldalról nyomást gyakorolni rám. Akkor voltak pikáns történetek és lettem magyar állampolgár három hét alatt. Azok valóban dinamikus időszakok voltak. A vége nem volt annyira dinamikus, de minden benne van, ami történt.

– Sokan azt mondták akkoriban, hogy megfutamodtál. Mennyire lehet együtt élni azzal, hogy miközben igazságtalanság ér, azzal vádolnak, hogy elmenekültél?

– Abban a korszakban, abban a hangulatban én nem tudtam elítélni az embereket azért, mert rám tesznek egy bélyeget, hogy szél fúvatlan nem indul. Amikor minden nap a tévében azt látja az átlagpolgár, hogy X-et, Y-t viszik el bilincsben, és mennek a piros szalagcímek, akkor ez az életformájává válik.

Ebben a légkörben nyilván ítélkezni fog arról is, aki ártatlan. Mert nincs honnan tudja, hogy ártatlan. Én voltam az, aki biztosan tudta, hogy ártatlan vagyok. És ezért nekem nem volt mindegy, hogy ülök-e akár egyetlen napot a börtönben. Senki egy jogállamban nem ülhet egy percet sem börtönben ártatlanul.

– Ha újra kellene kezdened, elvállalnád ugyanazt a tisztséget?

– A bizottságban? Miért ne? Ugyanolyan törvényi keretek között, egy rendes jogállami működés mellett miért ne vállalhatnám el? Elméletileg…

Viszont ma már a „hideg kását is megfújom” (...). Egy dolgot megfogadtam magamnak: olyan helyre nem kívánok menni, ahol közpénzekkel kapcsolatos döntéseket kell aláírni. Tudom, hogy a rendszer nem felejt.

Kapcsolódó

Markó Attila: nem az a kérdés, hogy igazam van-e, hanem az, hogy azt egy jogállami bíróság valóban szolgáltatja-e

Nagyinterjú.

Markó Attila

Tudom, hogy a román háttérhatalmi rendszer nem felejti el, hogy Markó Attila elment. Még akkor sem, ha minden vádpont alól felmentették. Tehát ahol egyszer kapnának valamit, biztos, hogy örülnének neki. Nem adok erre nekik okot, mert én soha életemben nem csináltam törvénytelenséget. Nem kell különösebben vigyáznom magamra ebből kifolyólag, de azt nem akarom, hogy egy aláírás miatt kezdjenek engem megint meghurcolni.

– Mi az, amiért ma síkra szállsz? Mi a legfontosabb a jelenlegi munkádban?

– Szórványképviselő lettem 2024 decemberében, és amikor a SZÁT (Szövetségi Állandó Tanács) eldöntötte, hogy a hét jelölt közül engem választ, azt mondtam: ezt a munkát a komolynál is komolyabban fogom venni.

A hétvégéink nálunk általában szerda délutánra esnek, csütörtökön megyünk terepre valamelyik megyébe, a hét eleje Bukarest. Meg lehet nézni a kommunikációmban, hogy évente minimum kétszer mindenhol ott vagyok.

Az egyezség szerint öt megyét vettem a szárnyaim alá, ahol nincs parlamenti képviselő. Máramaros és Temes a szórványlistából azért kiesik az én szempontomból, mert van saját képviselőjük. Ők rendezik azt a részét. Viszont Szeben, Brassó, Hunyad, Beszterce-Naszód és Fehér megye képviselet nélküli belső-erdélyi megyék. Ezt az öt megyét járom nagy szeretettel, próbálok mindenhol jelen lenni.

Én jól érzem magam, és úgy érzem, hogy ők is érzik azt, hogy van egy képviselőjük. És amit a leginkább nemcsak én magam teszek, hanem el is várnék minden kollégámtól, az az, hogy még többet menjünk az emberek közé. Főleg ilyen időszakban, amikor haragszanak ránk, mindenért gond van, az országgal baj van, az RMDSZ így csúnya, úgy csúnya. Főleg ilyenkor, mert ha nem megyünk közéjük, akkor nem adunk esélyt arra, hogy elmondják a panaszaikat, és nem adunk esélyt arra sem, hogy minket megértsenek.

Ezt tartom a legfontosabbnak most, mert maga a mi politikai krédónk nem változott 1990 óta. Ugyanazt a közösségi szolgálatot vállaltuk 1990-ben is, amit most is vállalunk. Annak a módozata változik attól függően, hogy éppen milyen a társadalmi helyzet, de azt megspórolni, hogy az emberek közé kimenjünk, nem lehet.