Kétszer ment el – egyszer önként, másodszor kényszerből. Mind a kétszer hazatért, mert feladata volt és van. Kötődései vannak az emberekhez, a közösséghez, az igazsághoz. Markó Attila egykori háromszéki RMDSZ-es parlamenti képviselő, az Országos Restitúciós Bizottság volt tagja ellen a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatási ügyében kezdődött az eljárások sorozata, és mostanra mindegyik kárpótlási ügyben a bíróság megállapította, hogy nem történt bűncselekmény, így három perben felmentették, kettőben az ügyészség ejtette a vádat, és további 32 teljesen azonos kártérítési ügyben az ügyészség megszüntette az eljárást. Nyolc és fél év után tért haza Magyarországról. Gyermekkori álmoktól a családig, irodalomtól a politikáig, Olasztelektől Sepsiszentgyörgyig – mindenről kötetlenül beszélgettünk Markó Attilával.

– A neve a Mikó ügy kapcsán robbant be a köztudatba, de előtte is komoly erőfeszítéseket tett a visszaszolgáltatás terén. Valójában, hogyan képzelte el az életpályáját, milyen jövőt tervezett gyerekként?   

– Brassóban születtem 1968-ban, a kemény kommunizmus kezdetén. Kisgyermekkoromban még a boltokban többnyire mindent lehetett kapni, de a hetvenes évek végére bekeményített rendszer, mindennapossá vált a sorban állás, fáztunk minden télen, és már akkor kialakult bennem egy erős ellenérzés a kommunista diktatúrával szemben. Középiskolás koromban nem hivatalos diáklapot szerkesztettünk, amiért finoman figyelmeztettek is, a szilveszteri himnuszéneklés miatt volt úgy, hogy becsengetett a rendőrség. Én akkoriban verseket írtam, az irodalomba voltam szerelmes, irodalmi olimpiákra jártam. Meg is jelent nemrég egy jubileumi kiadvány a romániai magyar irodalmi verseny 50 éves történetéről, írtam abba is egy visszaemlékezést.

Az akkori Unirea, mostani Áprily Lajos főgimnáziumba jártam, a humán pálya vonzott, de akkor a mérnöki szakmák voltak a menők, a keresettek. Ezért azt találtam ki, hogy Kolozsvárra felvételizek informatika szakra, és közben áthallgatok majd a bölcsészkarra, de nem sikerült a felvételim. Így egy évet dolgoztam, majd a brassói műegyetemre jelentkeztem, gépészmérnöki szakra. Oda fel is vettek, elmentem katonának, 1989 nyarán szereltem le. Akkor még nem volt előjele a forradalomnak, bár 1987-ben volt egy munkástüntetés Brassóban, amit gyorsan elfojtottak. Nem tudtam beletörődni, hogy mérnök legyek, ettől függetlenül elkezdtem az egyetemet, ám decemberben, amikor kitört a forradalom, abba is hagytam. Nekiveselkedtem az ifjúsági szerveződésnek, beleástam magam a diákszervezetek életébe, brassói RMDSZ alapító tag voltam, első ifjúsági alelnök.

A közéleti mozgástér, közösségi élet sodrása vitt magával akkor is, amikor megtudtam, hogy öt erdélyi fiatal számára biztosítanának ösztöndíjat egy Budapesten induló politológia szakra, így aztán rögtön jelentkeztem. Abban az évben – 1990-ről beszélünk – a politológia szak nem indult be, így ahhoz közel álló szakirányt kerestem magamnak, így aztán sikerrel felvételiztem az ELTE jogi karára, amelyet el is végeztem. A nagyon korai ifjúsági álmoktól így jutottam el a mai valóságig.

– Visszatérő motívum, hogy a közösség mennyire meghatározó életében. A Markó családnak, a gyökereknek van-e ebben szerepe?   

– Apai nagyapám 2008-ban 93 évesen hunyt el, ő volt a lelke az olaszteleki nagy Márkó család összetartásának, időnként ő szervezte a szülőfalujában a családi találkozókat, ezeken én már gyerekként részt vettem, és egészen kis koromtól megtanultam, mit jelent a nagy családi közösség, a gyökerekhez való ragaszkodás.

Emellett vakációim jó részét Nagybányán töltöttem, ott nagyapám a térdére ültetve mesélte a háborús élményeit, a magyarság történelmét, ott láttam először lexikonokat. Nagyapámtól származik a nagyon erős magyarságtudatom, amihez egy ugyanolyan erős közösségi érzés is kapcsolódott. Diákkoromban is, amikor az ember éppen feszegeti a határait, sokat jártam Olasztelekre, az unokatestvérekkel bálokba, szórakoztunk, nagyon akartunk felnőttek lenni, de mindig a közösséggel együtt. Ez a kötődés, az élmény végigkísért, és ma is élénken bennem van.

– Említette egy korábbi beszélgetésünk során, hogy amikor egyetemre járt Budapestre, soha egy percig nem fordult meg a fejében, hogy ott marad. Miért volt ennyire erős a hazavágyódás?

- Egyszerű volt az életcélom. Már amikor jelentkeztem, az volt a hozzáállás, hogy azért küld ki bennünket tanulni az akkor frissen alakult RMDSZ, hogy visszatérve erősítsük a közösséget. Nekem az egyetem elvégzése alatt végig az volt a fejemben, hogy van egy feladatom, amit hazatérve fogok kiteljesíteni.

Egyetemi éveim alatt is rendszeresen eljártam az RMDSZ gyűléseire, a mostani Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) elődje volt a Küldöttek Országos Tanácsa (KOT), amelynek tagja voltam a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ), illetve a Reform Tömörülés részéről. Az egyetemi éveimből egy kis közjáték jut eszembe: magyar pénzügyi jogot tanultunk, nem fűlött a fogam hozzá, mert tudtam, ha hazajövök, akkor nem veszem hasznát, a vizsgán bukásra álltam, és elég ingerülten kifakadtam a tanárnak, hogy én azért jöttem Erdélyből, hogy hazamehessek, ezért ne várja el tőlem, hogy vidáman fújni fogom a magyar adórendszer elemeit. Őszinteségemet értékelve aztán átengedett a vizsgán a tanárom.

Egy percig fel sem merült, hogy letelepedési engedélyt kérek, magyar okmányokat csináltatok. Nekem 1996 januárjában volt az államvizsgám, de 1995 októberében Markó Béla akkori RMDSZ elnök megkeresett, hogy Bukaresten a szövetségi elnöki hivatalba vállaljak munkát, így az utolsó félévben, amikor amúgy is gyakorlatozni kellett, már nem is jártam Budapestre, Bukarestben elkezdtem az emberjogi tanácsosi tevékenységet, onnan mentem fel 1996 januárjában államvizsgázni.   

– Vagyis minden szépen alakult, nyílegyenesen haladt a kitűzött célok fele. Hogyan került kapcsolatba a visszaszolgáltatási folyamattal?

– Az RMDSZ 1996 végén kormányzati szerepet vállalt a Demokratikus Konvencióval, Emil Constantinescu akkor nyerte el elnöki mandátumát. A kormányra lépéssel egyidejűleg megalakult egy kisebbségi hivatal, melynek Tokay György volt a miniszteri rangú vezetője, szakembereket kerestek, így szövetségi elnöki tanácsosból a kisebbségi hivatal jogi osztályvezetője lettem.

A következő év elején a hazai és nemzetközi (főleg amerikai) zsidó szervezetek megkeresték a miniszterelnököt az elkobzott zsidó javak visszaszolgáltatásáért. Az RMDSZ időközben már 1993 óta fellépett az egyházi és magánjavak visszaszolgáltatásáért, az Európa Tanácshoz való csatlakozás előszobájában készült Memorandum alapvetően arról szólt, hogy a közösség jogait biztosítani kell oktatási és nyelvhasználati kérdésekben, valamint az egyházi és közösségi javak visszaadása tekintetében is.

A Nemzeti Parasztpárt történelmi jóvátételként tekintett a magántulajdon visszaállítására, így – legalábbis az elején és a kijelentések szintjén – partnernek mutatkozott az egyházi és közösségi javak visszaadása tekintetében is. Így 1997-ben elindulhatott kezdetleges formában az egyházi restitúció, először néhány zsidó ingatlannal, majd magyar és más kisebbségi ingatlanokkal, amíg végül 2005-től már egy komoly jogszabályi háttérrel rendelkezett a folyamat, amelynek én első perctől kezdve részese voltam. Nagyon tetszett ez a feladat, hisz a korábbi kommunizmus-ellenes habitusom elemében érezte magát, hogy végre az államosítás gazemberségeit orvosolni tudjuk.

– Cselekvően tudott akkor tenni a közösségért, érzett-e ellenszelet, voltak-e előjelei, s hogy a folyamat egyszer csak megbicsaklik?

– Világéletemben naivabb típusú ember voltam, és ez nem sokat változott mostanra sem, bár sok mindent ma már reálisan látok. Én akkor egy percig sem gondoltam, hogy a visszaszolgáltatási folyamat drasztikusan leáll, bár előjelek azért voltak. Már a kilencvenes évek végének kezdetleges, de kiindulópontnak hasznos jogszabályi világában voltak olyan épületek, melyek visszaszolgáltatása politikai vagy más jellegű oknál fogva, egyszerűen nem sikerült. Erre van két példám: gyulafehérvári Batthyáneum és a temesvári Magyar Ház. Annak ellenére, hogy számunkra mindkettőnek a jogi háttere tiszta és egyértelmű volt – a római katolikus egyház, illetve a temesvári magyar közösség tulajdonában voltak, tőlük államosították – viszont az iratokban voltak olyan bejegyzések, amelyeket rossz szándékkal félre tudtak magyarázni, és amiket nem tudtunk megértetni a román közösséggel, így azóta sem kerültek vissza a tulajdonosokhoz. A temesvári Magyar Házat utólag ugyan megvásárolta a közösség, de ez nem morális győzelem, csak keserédes eredmény, hogy ha nem is kapták vissza, mégis megszerezték. A Batthyáneum ügyében azóta is több elutasító bírósági döntés született.

Ezektől függetlenül azért 2001 és 2005 között, de még 2009-ig is, ahogy a jogszabályok egyre tisztábbak lettek, a bizottsági üléseken mondhatni futószalagon haladt a kisebb-nagyobb épületek visszaszolgáltatása. Az volt a híres aranykor, amikor ülésenként 100-150 épület került vissza a történelmi magyar egyházakhoz. Jó tempójú folyamat volt, összesen 1100 ingatlan visszaszolgáltatása történt meg, köztük a marosvásárhelyi Református Kollégium, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügye – amelynek jogi helyzete semmiben nem különbözik a többi erdélyi református kollégium jogi helyzetétől – mégis szálka volt valakik szemében, és ezt a rendszer fel is használta arra, hogy jelezze: legyen ebből elég. Ezzel a folyamat gyakorlatilag le is állt, annak ellenére, hogy még a mai napig is érvényben van a törvény, a bizottság működik, még alkalmanként egy-két épület vissza is kerül, de a törvény jóhiszemű értelmezésén alapuló folyamatnak már vége.

– Robbant a Mikó-ügy, annak a mélységeit és magasságait is megtapasztalhatta, hiszen egyrészt leállt a visszaszolgáltatási folyamat, meghurcolták, másrészt megélhette a szinte példa nélküli közösségi összefogás erejét. Erre az időszakra miként emlékszik?

– A válaszom szorosan kapcsolódik ahhoz a felvetéshez, hogy miért jöttem haza, és miért is vagyok itthon épp Sepsiszentgyörgyön. Egy kormányzati tevékenységet végző embernek lehet a saját körén belüli elismertsége, a társai elmondják, hogy ez most rendben volt, de nagyon ritkán kap olyan szökőár-szerű közösségi megerősítést, mint amilyent én kaptam 2012. szeptember elsején, az Igazság Napján, Sepsiszentgyörgyön, a Mikó-ügy kapcsán. Láttam a tömeget, érkeztek a buszok Szilágyságból, Máramarosból, mintha jött volna a hadsereg mögém, fel sem lehetett akkor fogni a jelentőségét, utólag dolgoztam fel igazából, hogy mit jelent egy ilyen mélységű közösségi erő.

Nem vagyok egy lánglelkű, „rántsuk ki a kardot és menjünk!” alkat, annál sokkal csendesebb a habitusom, de felmérhetetlen az az erő, amit a közösség akkor fel tudott mutatni. Én ebből táplálkoztam végig az elmúlt években.

A parlamenti képviselői kampányomban volt egy füzetkém, az volt a címe, hogy „Ön és én”, a borítón pedig egy kézfogás fotója, ami azt jelképezte, hogy amit kaptam a közösségtől, azt szeretném viszonozni. Az erdővidéki, olaszteleki gyökereimen túl az a kézfogás vonzott vissza Háromszékre, Sepsiszentgyörgyre. Ezért látom én itt a saját jövőmet, a feleségemmel ezért próbálunk Sepsiszentgyörgy környékén sokadszorra fészket rakni. Ezt a típusú kötődést nemcsak, hogy elveszíteni nem akarom, de meg is akarom hálálni.

– A Mikó-ügy után jöttek az újabb vádemelések, csapások. Mennyire törte meg mindez?   

– Nem gondoltam, hogy ez megtörténhet. A kárpótlási bizottságban ellátott feladat annyiban volt más, mint az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása, hogy ott volt egy szakértő, az ingatlanfelértékelő, aki a törvény szerint megállapította a kárpótlás összegét. Nekünk, a bizottság tagjainak, nem volt sem mérlegelési jogkörünk, sem szakmai kifogást nem támaszthattunk, ilyen kötelességünk egyébként sem volt. Ezért számomra elképzelhetetlen volt, hogy a kártérítési kérdésben felmerülhet kifogás a munkákkal szemben.

Ráadásul a Mikó-per jogerős döntése előtt egy héttel csengett a telefon, és behívtak a korrupcióellenes ügyészségre az első kárpótlási ügyben, gyanúsítottként. Abban a feszültségben, és annak tudatában, hogy a Mikó-perben alapfokon kaptunk három év letöltendő börtönbüntetést, elszakadt a cérna.

Az az állapot megpecsételte a mi életünket, annak ellenére, hogy időközben megpróbáltam félretenni a magánjellegű gondokat, parlamenti képviselőként a két és fél esztendő alatt megpróbáltam gyorsan hozzánőni az új feladatkörhöz, hasznosan tevékenykedni. És az alatt a rövid időszak alatt is születtek olyan jogszabályok, melyek közösség felől érkező feladatok voltak. Ilyen a diszlexiás gyerekek oktatási jogainak a szabályozása, amely egy fogadóórán merült fel először, aztán országos lendületet kapott, hogy végül elfogadása után még évekkel is később kerestek meg szülők és diákok, hogy ez mennyire fontos volt. Egyrészt tehát hasznosnak éreztem magam, de mégis ott volt az érzés, sőt tudat, hogy valamilyen erők nem engedik, hogy mindent megvalósítsak, amire vállalkoztam.

– Magyarországi „száműzetés” éveiről sok minden elhangzott, amióta hazajöttek. Az is, hogy Magdi, a felsége végig bajtársa volt ebben a nyolc és fél évben. Hogyan érzi, miként nyomta rá a bélyegét ez az időszak a magánéletére?

– Ha szakaszokra lehet bontani az elmúlt éveket, akkor 2015 elejétől 2017 végéig volt a mélypont időszaka, amikor sorra jöttek az újabb és újabb vádemelések, az látszott, hogy nincs megállás. Akkor még nem láttuk azt sem, mi lehet a kimenetele egy ilyen pernek. Mindamellett, hogy mindig tudtam, hogy ártatlan vagyok, azt éreztük, hogy ez életünk legrosszabb időszaka.

Az igazságod tudatában a kilátástalanság öl a legjobban. Akkoriban gyakorlatilag mindenbe belekapaszkodtunk, ami itthonról oda átszivárgott: ismerősök, barátok, családtagok látogatása, különböző események, melyek Budapesten Erdélyhez, a székelységhez kapcsolódtak, az a hangulat rendkívül fontos volt a feltöltődés szempontjából. Aztán 2019-ben jött az első jogerős felmentő ítélet, onnantól egy másik korszák kezdődött: a reményé.

Akkor kezdtem hinni, hogy lehetséges, hogy mindez egyszer mégiscsak véget ér. Ez be is igazolódott, mert 2022-ben és idén áprilisban is az utolsó két ügy felmentéssel végződött. Éreztem már korábban, hogy ez már csak idő kérdése, és megnyerünk mindent. Ebben a korszakban erősödött meg bennem, hogy hazajövök, haza kell jönnünk. Magdi akkor még nem volt túl boldog attól, hogy visszamenjünk abba a világba, ahol engem ártatlanul meghurcoltak, de elfogadta.

Nekünk kettőnknek családként ez a nyolc és fél év az egymáshoz tartozás legerősebb bilincsévé vált, ha ez a nyolc év nincs, élünk a magunk taposómalmában, hétköznapjaiban. De az, hogy a nap minden percében egymáshoz voltunk kötve, egymás nélkül nem mentünk sehová, olyan kötődéssé vált, amit életünk végéig érezni fogunk. Támaszom volt a legmélyebb pillanatban is, mert valahonnan legbelülről egy olyan ösztönös őserőt, energiát tudott felszínre hozni, amivel közös problémáinkon túl az én elveszettségemet is kezelni tudta. Magánemberként ennek a nyolc és fél évnek a legértékesebb hozadéka volt, hogy minket mintegy köldökzsinórként egymáshoz erősített. Egyszerűen nem veszünk levegőt sem egymás nélkül.

– Többször mondta, hogy községi szolgálatra jelentkezik. Melyek a konkrét tervek, lépések a közeljövőben?

– Túl azon, hogy a hazajövetellel közösségi szolgálatra jelentkeztem, nem terveztem konkrétan semmit. Nem tudom azt mondani, azért jöttem haza, hogy holnapután beálljak valamilyen tevékenységbe, de ha erre felkérést kapok, akkor szívesen megteszem.

Sokat beszélgettem azokkal az emberekkel, akiknek a véleménye és a támogatása számít, akik által lettem azzá, aki vagyok. Ők Kelemen Hunor, Antal Árpád és Tamás Sándor – egyébként teljesen mindegy, milyen sorrendben, mert mindenekelőtt emberként tekintek rájuk – de a sor itt nem is zárulhat le, hisz mellettük ott vannak mindazok a régi barátok, bajtársak, akikkel együtt tettünk téglát téglára.

Az elmúlt nyolc és fél év alatt az erdélyi közélet és politika felvett egyfajta dinamikát, új generáció indult útjára, különböző színtereken, dimenziókban. Én nem tudom visszavinni az órát, megfordítani az időt és ugyanott felvenni a fegyvert, ahol azt kiütötték a kezemből, mert azok az évek esetleg egészen más irányt szabhattak. Éppen ezért ők legyenek azok, aki megtalálják számomra azt a helyet, ahol a leghasznosabb lehetek a közösségnek. Ez lehet a frontpolitikától a magas szintű szakmai háttérmunkáig bármi, amiben ők és mi együtt erőt és lehetőséget látunk, és én megtalálom benne a helyem.