A fiúk már nem a bányában dolgoznak: jó ideje, pontosabban 1990. március 26. óta felszíni fejtésen halad a kitermelés. Előtte már januárban, majd februárban indult újra a meló; nem lehetett egy országot, pláné e zsenge demokráciát külföldi hírszerzés nélkül hagyni, és hát a fővárosi szekusoknak is jól jött a belügyet belülről ellenőrző (és besúgó) 025-ös egységbe való újratömörülés. A SRI tehát kronológiailag csak „bronzérmes”, de a pódium nem őgyeleg árván, alig telik el pár esztendő, és a Securitate vendégszeretetét alaposan megérző Corneliu Coposu parasztpárti politikus 1995-ben így vélekedik: „Többrendbéli szemrehányást érdemel az a több tíz hivatalos, vagy titkos szolgálat. Már azt sem tudod, merre fordulj, lépten-nyomon beléjük ütközöl. Tărăcilă (akkori belügyminiszter) úrnak is van, a vezérkarnak is, a hadseregnek… Egyszóval mindenik a másikra hárít. Măgureanu (a SRI alapító-igazgatója) úr – minden szemrehányást úgy ver vissza, akár a pingponglabdát, és más biztonsági szolgálatok nyakába varrja, nem is tudom, melyikébe.”

Most épp egy vaktában (?!) elkövetett lemondás miatt tekintget, sasol, figyelmez majd mindenki ugyanabba az irányba: Eduard Hellvig (képünkön) távozását a SRI éléről a legmeredekebb érvekkel magyarázzák, diszkréten felbúgnak a mémgyárak, és a politikai sci-fiből harsányan túlórára vált a fikciós részleg. Bennfentességet sejtető „médianagyságok” halmoznak hipotéziseket, a jelzőkkel és fokozatokkal eleve bőkezűen bánó honi sajtó a jól kicentizett és remekül kommunikált lépéstől a kényszeredett előremenekülésig terjedő intervallumban árazta be a főtitoknok rövid nyilatkozatának indítékait. A véleményzuhatag előtt azért volt egy be nem tervezett hatásszünet, a meglepődés plenáris pillanata, talán a leghitelesebb momentuma ennek a kémkrémmel vastagon bemázolt sztorinak.

Hellvig hétfőn, július 3-án jelentette be távozását, szerdán, ötödikén az államfő aláírta azt a törvénymódosító szöveget, amely a BTK alkalmazás 135/2010-es jogszabályából kigyomlálja a lehetőséget, hogy a SRI által nemzetbiztonsági célból készített lehallgatásokat korrupciós ügyekben bizonyítékként felhasználják, rá egy napra pedig összeül a CSAT, a Legfelsőbb Védelmi Tanács. Ezzel a kronológiával semmi egyebet nem sejtetek, mint azt, hogy sűrű időket élünk… s ilyenkor nem szokás (mi több, nem indokolt, sőt olyan vélemény is van, mely szerint teljesen ellenjavallt) a nemzetbiztonságért felelős intézmények működésében változást eszközölni. Kiegészítésként még annyit: nem jellemző, hogy titkosszolgálati vezető (botrány vagy egyéb vis maior helyzet hiányában) mandátuma lejárta előtt lemondjon.

Hellvig leköszönő beszédében korszerűsített SRI-ről beszélt – ennek része szerinte a decentralizálás, illetve a szakmai nemzetközi szabványokhoz való igazodás. Nincs okom kételkedni az exigazgató intencióiban legalább, mint ahogy abban sem, hogy a politikai-gazdasági játszmák jórészt a „szervek” különböző fokú bevonásával (avatkozásával, ha ez szükséges) történik. Evidencia már, hogyan mentett át pénzt, kapcsolatot, pozíciót a DIE-ből SIE-re vedlő külföldi hírszerzés, az sem teljesen meglepő, hogy a kilencvenes évek elején egykori vallatótiszted pimaszul rád köszön az utcán, frissen vasalt üzletemberként. S ha már vallatás, itt ez az Ursu-ügy, amely iskolapéldája annak, ahogyan a ’89 előtti rezsim vállapos verőlegényei átmentették magukat az új érába; 33 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Marin Pârvulescu és Vasile Hodiș a per vádlottjaiként ítéletközelbe kerüljenek (július 27-én, ha újabb halasztás nem jön közbe): a két szekustiszt immár bizonyítottan közvetlenül felelős azért, hogy Gheorghe Ursu építészmérnök a vallatás során 1985. november 17-én meghalt az áristom kórházában. Ursu azért érdemelte ki a hatóságok kitüntetett figyelmét, mert levelet írt a Szabad Európa Rádiónak, amelyben tiltakozott amiatt, hogy Ceaușescu leállíttatta az 1977-es földrengésben megsérült bukaresti ingatlanok konszolidálási munkálatait. A folytatásos filmbe illő történet két aspektusa mérvadó: volt pillanat, amikor elvetették a vádat, az egyik instancián arra hivatkozva, hogy Ursu nem tiltakozott nyilvánosan, mármint hogy manifeszt módon, nyíltszíni gesztussal, ezért nem nevezhető a rendszer disszidensének, a másik vetület pedig arra vonatkozik, hogy az ügy maga premier Romániában. Eddig ugyanis politikai rendőrségként folytatott tevékenység miatt nem ítéltek még el egykori szekusokat. 

Ideje visszatérni a jelenlegi állapotokra, pontosabban arra, hogy milyen paradigmaváltás következett be az utóbbi három évtizedben. Míg ’89 előtt egy párt és egy szolgálat létezett (amelynek kebelében – mint minden rendes erőszakszervezetben – dúltak a hatalmi meccsek), most többpártrendszer van, és jóval több szolgálat. Ők meg a maguk során igyekeznek szolgálni… a saját érdekeiket is. Ezért ne lepjen meg senkit, ha munkahipotézisként feltételezem, hogy az egyes szolgálatok néha testületileg, olykor meg csak frakcióik révén támogatnak pártokat. (Választási évre hangolódva, érdekes dinamikák zajlanak majd jobbára felszín alatt öt-tíz centivel.) De ott vannak mindenütt: szakszervezetekben, kultúréletben, gazdasági körökben (bár ez törvényileg tiltott), sajtóban – Turcescu-ügy. Hálózatuk és büdzséik túlméretezettek: öt éve készült tanulmány szerint 60 SRI alkalmazott jut 100 ezer lakosra. Vagyis csak ők lehetnek úgy 11 ezren. Költségvetésük meglepő módon, de a Kormányőrségé, a Különleges Távközlési Szolgálaté is nyilvános, miközben a Román Hírszerző Szolgálat minden egyéb dokumentuma alapból zárolt, és csak bizonyos esetekben oldják fel a bizalmas-titkos-szigorúan titkos iratokat.

Valójában hátra kellene dőlni ennyi éberséggel bélelt léthelyzet láttán, és – háborús fenyegetést is belekalkulálva – bizakodva tekinteni a jövőbe. Ahogyan az egykori szekus tábornokok, főtisztek unokái teszik, hiszen már az ő nemzedékük is helyzetbe kerül fokozatosan. Egy közkedvelt heti humorlap a minap fel is vetette, vajon a szolgálatok vannak-e Romániáért, vagy az ország létének lényege, hogy a szervek tulajdona lehessen (játékszere – kérdem én). És meglehet, még pályázni is érdemes valamelyiküknél, hogy nívós fordítást nyerjen az alábbi Bródy-dalszöveg részlete: „Lassan kihull a memóriákból az egyéni tapasztalat / És átírja a központból kiküldött új adat / S jönnek a minden rendszerhez alkalmazkodók / Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok.”