Pontosan 500 évvel ezelőtt történt az az esemény a magyarság történelemben, amelynek neve önmagában is ítélet. Baljós árny, amely századok óta ott lebeg féltett és félt jövőnk felett.

Rácz Árpád, a Rubikon történelmi folyóirat főszerkesztője írja a félezer éves évfordulóra megjelentetett lapszám beköszöntő tanulmányában: Mohács „a magyar történeti emlékezetben évszázadok óta többet jelent önmagánál. Vereséget, országvesztést, elszalasztott lehetőséget, a széthúzás és a késlekedés büntetését, egy nagy korszak lezárulását.”

Bár a csata kortársai, szemtanúi is érezték, meg kell szabadulni Mohács vészjósló, nemzethalált tápláló eszméinek képzetétől, Ady Endre óta függőleges veszedelemként lóg felettünk a történelmi ítélkezés Damoklész kardja:

„Ha van Isten, földtől a fényes égig

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,”

Mintha meg se hallaná a nemzet Brodarics István pécsi, majd váci püspök, II. Lajos magyar király kancellárja, a mohácsi csata történetének magyar krónikása józanító szavait, amellyel meg akarta akadályozni, hogy Mohács a magyarok ellen emelt vádirattá, mi több évszázados önváddá váljék. Érvelésének egyik visszatérő elemét, hogy Magyarország évszázadokon keresztül pajzsa és bástyája volt a kereszténységnek, nem hallotta meg Ady, s ma sem figyelnek fel rá sokan: „egyesek meg nem szűnnek hol egy, hol más váddal illetni a mieinket, és a csata szerencsétlen kimenetelét nem az emberi dolgokban szokásos esetlegességnek, hanem álnokul a mieink bűnének tulajdonítják.”

A „mohácsi vész, tragédia, nemzeti nagylétünk temetője” mítosz nem spontán alakult ki, azt megcsinálták, mi magunk fabrikáltuk magunknak. A 16–17. századi magyar nyelven írott történeti munkákat ugyancsak sokféle ember jegyezte. Saját koruk kezdetét a Mátyás király halála után bekövetkezett válságra tették. E szerint az értelmezés szerint a modern történetírás korszakhatárként preferált dátuma, 1526 és vele Mohács már nem ok volt, hanem szomorú okozat.

Kazinczy például így ír Mohácsról önéletírásában: „Vay József jelen vala ebédjénél, nagy már akkor is, noha még nem visele hivatalt. Mohács hozódék elő, s valamelly környülállás eránt kérdés támada. Vay sokáig hallgata itt is, de midőn kénytelen vala szóllani, mert mindenek elakadtak, olly elkészűléssel beszéllé a történetet, mintha azt tegnap olvasta volna; nem csak azt adván elő, kinek melly része volt ’a vétekben, hanem a’ nevezetesebb emberek’ characterét is, és a’ vétek’ okait.”

A 19. századi romantikával összefonódó nemzethalál gondolata aztán elementáris lökést adott a Mohács-mítosznak.

1926-ban, a mohácsi csata 400. évfordulóján Klebelsberg Kuno előszavával közreadták a Mohács emlékkönyvet. Klebelsberg előszava mindenképpen figyelemre méltó, ha a mítoszteremtés eredetét vi9zsgáljuk: „Elhibázott volt az 1526 előtti bel- és külpolitikánk egyaránt, mert a nagy mérkőzésre nem fegyverkeztünk előzőleg eléggé […] elhibázott volt a hadvezetés […] Trianon után a mai nemzedék hasonló helyzetben van […] De a mai helyzet mégis vigasztalóbb, mert […] ez az áldott föld megmaradt nekünk, amelyből erőt szívunk a regeneráció és rekonstrukció nagy művéhez.”

Itt, akárcsak Neusiedler Jenő publicisztikai jellegű kötetének zárszavában Perjés Géza hadtörténész aktuálpolitikai szintre emeli Mohács üzenetét: „Nemcsak a világháború lezajlása után játszotta ki a magyarság sorsát egy hazaáruló Károlyi Mihály ellenségeinknek, hanem (…) nálunk mindig nagyon sokan voltak az osztrák trón verőfényében sütkérező Perényi Imrék. Így lett Mohács nemzeti nagylétünk nagy temetője.”

Ottlik Géza Iskola a határon című 1959-ben írt regényében így vall Mohácsról: „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztes nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

A mai politikai beszédekben és a publicisztikában is meghatározó, hogy Mohács mindig valami aktuális történés, gondolat párhuzamaként jelent, jelenik meg. Okot, okozatot tulajdonítva neki, értelmezési lehetőségek százait sűríti magában.

Ma úgy érzem, Kölcsey Ferenc Mohácsról való elmélkedése a legcélravezetőbb gondolat: többé már nem a csatatéren történtekről s múltbeli történéseken borongani, hanem a múltra emlékezve, a jelenkori összefogás minőségéről, a cselekvés lehetőségeiről elmélkedni, hisz „a régiség becse nem a romok pompájában fekszik.”

Másként elér Ady borzalmas ítélete:

„Mert akkor végünk, végünk.”

Mohácsra emlékezve, nekünk nem Mohács kell!