Nagyapámat, Ambrus Miklóst 1945 augusztusának utolsó napjaiban internálták a földvári fogolytáborba, majd átadták a szovjet hatóságoknak, malenkij robotra ítélték. Bűne annyi volt csak, hogy magyar volt. Fegyvert nem fogott. Falutársai csodálattal emlékeztek zengő tenorjára, arra, ahogyan az istentiszteleteken énekelte a zsoltárokat. A háború alatt lehet ő is bizakodva ismételgette a biztató igét: „Hiszen tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek – mondja az Úr; ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok nektek.” (Jeremiás 29,11)

Sokáig semmit sem tudtunk róla, hol hunyt el, van-e sírja vagy tömegsírba lökték. Dédunokája találta meg azokat a dokumentumokat, amelyek tanúsítják, hogy 1945 januárjában halt meg koresztényi Gulágon, sírja ott van az ukrán város állomása melletti temetőben.

Rá emlékezem a totalitárius diktatúrák – a nácizmus, a fasizmus és a kommunizmus – áldozatainak európai emléknapja előestéjén. Nagyapám egyike annak a száz millió áldozatnak, akinek elvették életét az ordas eszmékre esküvők, s megnehezítették árván maradt fiaik sorsát.

Vannak, akik még mindig tagadják a kommunista, a nemzetiszocialista és a fasiszta rendszerek közötti hasonlóságokat, ám a politológia és a történeti irodalom fősodra elfogadja a totalitarizmus elméletét, fogalmát a pluralizmus és a demokrácia ellentéteként definiálja. Ez a gondolkozás alapjaiban határozta meg az Európai Unió politikáját, amely a kezdetektől a nácizmussal, a fasizmussal és a bolsevizmussal szemben definiálta önmagát. Noha a totalitárius rendszerek áldozatainak emléknapját csak a keleti bővítés után hirdették ki, az emléknap Európa ideológiai egységét, demokrácia iránti elkötelezettségét is hivatott igazolni. Erősíti a kollektív nemzeti emlékezetet, és egyben ösztönöz a közös felelősségvállalásra.

„Európa rendkívüli felelősséget visel a nácizmusért és a kommunizmusért, azért a két totalitárius rendszerért, amelyek ezen a földrészen születtek” – fogalmazott Václav Havel volt cseh államfő 2008 júniusában, az Európa lelkiismerete és a kommunizmus című nemzetközi konferencián tartott megnyitóbeszédében Prágában.

A konferencia résztvevői akkor azt javasolták, hogy augusztus 23-át nyilvánítsák a totalitárius rendszerek áldozatainak emléknapjává. Ugyanazon év szeptemberében magyar, észt, brit, német és lett képviselők tervezetet nyújtottak be az Európai Parlamentnek, melyben arra tettek javaslatot, hogy az Európai Unió emlékezzen meg a totalitárius rendszerek áldozatairól. Az uniós országok igazságügyi miniszterei magyar−lengyel−litván kezdeményezésre 2011. júniusi luxembourgi tanácskozásukon elfogadták a totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények áldozataira emlékező dekrétumot, emléknapul pedig az 1939-ben Moszkvában megkötött, ún. Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának napját, augusztus 23-át választották.

Érthető volt választásuk, ugyanis a Hitler−Sztálin paktum bizonyítja, hogy a szélsőjobb és szélsőbal ideológiák összeérnek, igyekeznek megsemmisíteni Európa görög-római-keresztény hagyományait, felszámolni a humánumot, maguk alá gyűrni a másságot.

A két ellentétes előjelű, a barna és a vörös diktatúra úgy kezdte a második világháborút, hogy egymás szövetségese volt, a paktum titkos záradékában felosztották egymás között Európát. Azt támadták, ami Európát európaivá tette: annak keresztény alapjait, gyökereit.

Kereszténységére oly büszke nagyapámat Koresztyénbe vitették malenkij robotra azok a fasiszták, akik egyetlen nap alatt kommunistákká lettek.

Ezért augusztus 23-án én nem a szocializmus felvonulásainak emlékét idézem, hanem a totalitarizmus áldozataira emlékezem. Kányádi Sándor kupléját hallgatom a Kaláka feldolgozásában:

„de holtvágányra döcögött-e

vajon a veres villamos

eljárt-e az idő fölötte

és holtvágányra döcögött-e

vajon a veres villamos

s nem lesz-é vajon visszatérte

boldog aki nem éri meg

halomra halnak miatta s érte

most is s ha lenne visszatérte

boldog aki nem éri meg”

Azon tűnődöm, nem jár-e köztünk titkon ma is a vörös villamos, hiszen háború dúl ma abban az országban, ahol nagyapán nyugszik, mi is „tülekedünk egymásnak esve, ha jön a volt-már villamos”. Már csak néhányan perelünk az Úrral: Mi történik velünk, Istenem, hiszen a terveid a békére vonatkoztak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt ígértél nekünk!?

És elmorzsolok egy könnycseppet annak az egynek az emlékére a százmillió közül, aki az én soha meg nem ismert nagyapám volt.