Magyar nyelv és irodalom érettségi előtt néhány nappal ismét eszembe jutott Sütő András tanmeséje, amelyet unokájának, Lászlónak mond el az Engedjétek hozzá jönni a szavakat című esszéregényében. Tovább adtam már én is olvasóimnak, de a jó mese akkor éri el a célját, ha újra és újra elmondjuk, így olvasóimat én is emlékeztetem rá: Isten és Szent Péter szavakat koldulni leszállnak a Földre, de megrohasztott beszédet, vélekedésükből kifogyott embereket találnak csak. Isten ekkor emlékezteti rá őket, hogy a nyelvet egyetlen lényként az ember azért kapta, hogy mindig újrateremthesse magát. „Az egyetlen lény, akit felruháztam a szavak erejével, saját hatalmammal tulajdonképpen, az esetre, ha meghalnék. Hogy mindétig újrateremthesse önmagát, valahányszor a megsemmisülés veszélye fenyegeti. Létének forrásául a Napot teremtettem, a külső fényt, értelmének azonban a belső világosságot: a nyelvet, amely a gondolatainak, szellemének egyetlen magháza. Értelme másként éppúgy elcsökevényesedik, mint víz nélkül a tavirózsa, mint a szükséges tápláléktól megfosztott szarvasok agancsa. Életének célját fogja keresni majd ezen a földön, és nem találja meg semmiben, sem ételben, sem italban, sem a szerelemben, ha belső világosságát, e Második Világmindenségét, Magánkozmoszát föladja és elkótyavetyéli a hiábavalóságok vásárterein.”

„Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember” – fogalmazza meg a végső szentenciát Sütő.

Mindez nem véletlenül jutott eszembe, hanem E. D. Hirsch pedagógia professzor esszéjét olvasva, amelyben azt feszegeti, hogy a kompetencia-alapú tanítás nem növeli eléggé a szókincset, ezzel növeli a hátrányos helyzetűek lemaradását, következésképp mélyíti a társadalmi szakadékot. Tartalomalapú oktatásra van szükség, mégpedig az óvodától kezdve – érvel E. D. Hirsch.

Szókincsünk kopása tetten érhető lépten-nyomon Erdélyben, a bajt pedig nem lehet elfödni azzal, hogy vizsgatételként olyan feladatokat részesítünk előnyben, amelyek eltakarják fiataljaink egyre nagyobb tömegének sótlan szótlanságát. Lehetne akár legyinteni is, ha a szóvesztés, szósatnyulás szóba kerül, de E. D. Hirsch figyelmeztet: „Az érettségiző diákok szókincse és az egyetemi felvételének esélye között egyenes összefüggés van. Az egyetemi végzettség és a magas jövedelem között ugyancsak!”

Az elmúlt két és fél évtizedben minden statisztika azt mutatja, hogy a fejlett országokban és Kelet-Európában is nő az egyenlőtlenség, mélyül a jövedelmi szakadék a társadalmi csoportok között, Amerikában, sőt mifelénk is már arról cikkeznek, hogy leszakadóban van a középosztály. Ennek okát a globalizációban, a technikai változásokban és sokféle társadalmi jelenségben vélik felfedezni, de Hirsch egészen másban látja ennek origóját: a középfokú iskolai záróvizsgán, az érettségin az átlagos diák sokkal rosszabbul teljesít, mint ötven évvel ezelőtt.

Hirsch elmélete szerint ezért a tananyag a hibás. A harmincas évektől ugyanis Amerikában megváltozott a közoktatás filozófiája. Azelőtt ismeret-centrikus oktatás zajlott, központi tantervek szerint. Akkor azonban felfedezték a problémamegoldó és kritikai készségekre koncentráló oktatást, mondván, hogy az ismeretek elavulnak, el is felejtjük őket, tehát inkább azt kell megtanulnunk, hogyan találhatunk rá az éppen szükséges adatokra és megoldásokra. Érdekes módon Amerika azóta nem szerepel a közoktatás eredményességét mérő PISA tesztek élvonalában. Dél-Korea, Finnország, Kanada vezeti a rangsort: azok az országok, ahol következetes, ismeretalapú, egymásra épülő ismereteket oktató rendszer működik.

Hirsch első tanácsa úgy szól, hogy az óvodában kell elkezdeni a felzárkóztatást, de ott sem mindegy, milyen módszerrel. Azt a jelenséget, hogy az iskolarendszer csak növeli a hátrányos helyzetűek lemaradását, az evangéliumra utalva Máté-hatásnak nevezik. (Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van. M. 25:29.) E jelenségnek az a magyarázata, hogy a hátrányos helyzetű gyereknek csekély a szókincse, és nehezen érti meg a tananyagot. 100 szavas szókinccsel érkezik az óvodába, míg az átlagos gyerek 200 szót használ. Ezt az arányaiban nagy, de számszerűleg csekély különbséget hamar el lehet tüntetni. Az agynak az a része, amely az ismeretek feldolgozásáért felelős, kis kapacitású, folytatja Hirsch, ezért azok tudják jól használni, akiknek nem okoz gondot az összerakandó elemek felismerése. Ezért fontos a nagy szókincs.

Azt eddig is tudhattuk, hogy a szókincs nagysága a leghívebb egyszeri mérőszám, amellyel megjósolható sikeres lesz-e az érettségiző diák. A szókincsépítés évtizedes kitartó munka. Hirsch szerint el kell kezdeni, engedni kell fiataljainkhoz jutni a szavakat, mert csak így valósulhat meg az Amerikát alapító atyák eszménye, mindannyiunk törekvése: az esélyegyenlőség.

A kisebbségi létbe kényszerült erdélyi magyarság számára a nyelv jelenti az utolsó menedéket. Az anyanyelv az egyetlen igazi szülőhaza, amely megőrizte a közösségi érzületet.  „Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember” – írja Sütő András, aki szerint –: Azért vagyunk a világon, hogy a szavainknak valahol helyet teremtsünk benne.”

Ma már más társadalmi valóságban élünk, mint Sütő esszéinek megírásakor. De ha nem hisznek neki, higgyenek legalább Hirschnek: a szó kincs! És nem is csak egy kisebbség létének, hanem az emberiség jövőjének záloga, hogy fiaink, unokáink ne jussanak oda, hogy „önkifejezés dolgában arra ítéltessenek, hogy malomköveket varrjanak össze, és homokból kötelet fonjanak.”

(Nyitókép: Pexels)