„Ha a pártprogramokra alapozott politika eltűnik a színről, a jelszavak veszik át az uralmat” – figyelmeztet Sabino Cassese (képünkön) volt olasz alkotmánybíró a Corriere della Sera hasábjain. Írása azért is érdekes, mert rávilágít arra is, hogy mi az oka a hazai politikai káosznak, hogy mi történt, ami miatt a pártok alapvető, a lakosság jólétét egyértelműen befolyásoló kérdésekben sem tudnak megegyezni.

Cassese leszögezi: a történelmi pártok válsága, a politikai spektrum széttöredezésének közepette a választási törvénynek nem csupán a kormányozhatóságra kellene összpontosítania, hanem azt úgy kellene újraalkotni, hogy visszacsábítsa a polgárokat a szavazófülkékhez.

Eljött a politikai szétszóródás ideje, a pártok világa egyre jobban széttöredezik – írja a jogászprofesszor. Ennek oka az, hogy hiányzik az az összetartó erő, amelyet a valós politikai programok jelentenek. A pártokat egyre kevésbé jellemzik a szakpolitikák, a tervek és a programok. Ez a való világra mutató programnélküliség arra készteti a politikusokat, hogy folyamatosan tartalmatlan nyilatkozatokat és más jelszószerű kijelentéseket tegyenek. Nem gazdasági projektekről, lehetséges társadalmi programokról beszélnek, hanem politikát helyettesítő populista eszközökhöz folyamodjanak, például a rezilenciára, az Alkotmányra, az antifasizmusra vagy a hazafiságra hivatkoznak, hogy a pártpolitika ürességét olyan értékekkel fedjék el, amelyeket mindenkinek osztania kellene.

A régi besorolás – jobboldal, közép, baloldal –, amely a parlamenti üléstermekben ülő politikusok eloszlásából származott, és egykor a pártok megkülönböztető jellemzői voltak mára már értékelhetetlen, alkalmazhatatlan minősítés, mely nem segít a pártválasztásban.

A politikai programok hiánya a pártok belső gyengeségét, erőtlenségét is tükrözi. Az 1950-es években a felnőtt olasz lakosság akár 15%-a is tagja volt valamelyik pártnak; ma ez az arány 1–1,5 százalék – érvel Cassese. Ennek következménye, hogy a pártok kis oligarchiákká váltak, amelyeket oligarchák vezetnek. A választókat pedig félre. A koalíciós kísérletek általában vendéglői asztalok mellett folyó tárgyalások útján történnek ahelyett, hogy a pártok választókörének vagy tagjainak bevonásával zajlanának és a pártkonvergencián alapulnának.

A pártvezetők hozzászoktak, hozzászoktattak ahhoz, hogy egymás között beszélik meg a fontos döntéseket ahelyett, hogy a bázissal tárgyalnának, amely egyébként nem is létezik. Egy asztal körül, vacsora közben tartott találkozó – a kongresszus helyett – a legjellemzőbb szimbóluma ennek az úgynevezett „politikai erők” belső gyengeségének, amelyeket gyakran alkalmi vezetők irányítanak.

Mindezek következménye, hogy a pártok – amelyek a demokrácia fő eszközei lehetnének, mivel feladatuk lenne a társadalom politikai igényeit az állam felé közvetíteni – maguk is belső demokrácia nélküliek. Ezt jelzi a belső ellenvélemények integrálásának képtelensége, a személyközpontú irányítás, a vezetői pozíciókért folyó verseny hiánya, a vezetőség által eldöntött parlamenti jelölések.

A demokrácia nagy előretörése a 19. század elején indult meg, amikor az általános választójog bevezetésével megpróbálták összehangolni a tényleges állampolgári akaratot és az állami intézkedéseket. A lakosság 80%-a aktívan részt vett a demokratikus választásokon, az elmúlt hetven évben azonban a tudatos szavazók száma állandóan csökken.

A politikai osztály Romániában is maga alá gyűrte, ellehetetlenítette a sajtó negyedik hatalmi ági, watchdog szerepét. Eltűnt a média összetartó és iránymutató ereje, amely közel két évszázadon át az események értelmezésére és a társadalmi iránymutatására irányult. A nyomtatott sajtó alig több mint 10%-kal járul hozzá a politikai tájékoztatáshoz, miközben az internet vált a legfőbb információforrássá. Így az információ már nem halad át olyan közvetítőkön, akik kiválasztják a híreket, meghatározzák azok fontossági sorrendjét, értelmezik őket, és megpróbálnak belőlük következtetéseket levonni a politika irányáról.

A tömegpártok működése ma már csöppet sem hasonlít a korábbi pártszervezetek működésére, amelyek nemcsak politikai fórumok voltak, hanem közösségi terek is. Peter Mair ír politológus nemrég úgy fogalmazott, hogy a pártdemokrácia kora lezárult, sőt ezzel kiüresedett a nyugati demokrácia.

A pártdemokrácia kora lejárt. Bár maguk a pártok továbbra is léteznek, annyira elszakadtak a társadalomtól, hogy már nem tűnnek képesnek a demokrácia jelenlegi formájának fenntartására. Még a részleges szuverenitás is elillan, és a nép, vagyis a hétköznapi polgárok gyakorlatilag szuverenitás nélkülivé válnak. Amit most kialakulni látunk, az egy olyan demokráciafogalom, amelyet folyamatosan megfosztanak népi összetevőjétől – egyre távolodva a demostól.