A múlt hét közepén lezajlott brit önkormányzati és regionális parlamenti választások eredménye egyértelműen azt mutatja, hogy megszűnőben a szigetország hagyományos politikai kétosztatúsága. A Munkáspárt és a Konzervatívok dominanciája látványosan meggyengült, miközben több kisebb párt történelmi áttörést ért el.

Súlyos vereséget szenvedett a csütörtökön tartott angliai tanácsi, illetve a skóciai és walesi parlamenti választásokon a kormányzó brit Munkáspárt (Labour). A fiaskó méretei már pénteken kezdtek felsejleni, de igazán a végleges eredmények ismeretében, szombat estére bontakoztak ki. Keir Starmer miniszterelnök pártja elveszítette a négy éve megszerzett képviselői helyek közel kétharmadát. A legnagyobb brit ellenzéki erő, a Konzervatív Párt a mandátumai csaknem felét vesztette el. A választások nagy nyertese a Nigel Farage vezette Reform UK, de jelentős előretörést értek el a Zöldek és a Liberális Demokraták is.

Csütörtökön Angliában 136 helyi tanácsban tartottak választásokat, köztük mind a 32 londoni kerületben („borough”). A meghirdetett 5036 tanácsnoki mandátum közül 2557‑et eddig munkáspárti képviselők töltöttek be, 1362-t konzervatívok. A végleges adatok szerint a Munkáspárt 1496, a Konzervatív Párt 563 mandátumot vesztett. Ezzel szemben a radikális EU‑ és bevándorlásellenes Reform UK 1451 új képviselői helyet szerzett – a meglévő kettő (!) mellé. A Zöldek 441‑gyel, a Liberális Demokraták 155‑tel növelték tanácsnokaik számát 587-re, illetve 844-re.

Torzít a rendszer

A brit politikai rendszer évtizedeken át a Labour és a toryk versengésére épült. Ezt a bináris logikát követi a parlamenti struktúra és a választási rendszer is. Ez a modell azonban most látványosan megbomlott.

A politikai térkép széttöredezettsége nem brit sajátosság. A jelenség megfigyelhető több európai országban – Németországban, Franciaországban, Hollandiában –, ahol a centrumpártok gyengülése mellett a szélsőségesebb irányzatok erősödnek. Nagy-Britanniában viszont a centrumpártok bajait tetézik a választási rendszer sajátosságai. A tanácsok tagjait egyszerű többségi rendszerben (first‑past‑the‑post, FPTP) választják, vagyis az a jelölt viszi el a mandátumot, aki a legtöbb szavazatot kapja, még ha nincs is abszolút többsége. Ha sok párt indul, akár 20–30 százaléknyi szavazattal is lehet mandátumot szerezni. Így fordulhatott elő, hogy a Reform UK kis híján háromnegyedes többséget szerzett az egyik londoni körzetben a voksok alig több mint harmadával. A párt előretörésének egyik leglátványosabb példája Havering, ahol a Reform 39‑et szerzett meg a 55 mandátumból, és ezzel 71 százalékos többséghez jutott mindössze 36 százalékos szavazataránnyal.

Hasonlóképpen a Zöldek úgy vittek el Lewisham kerület 54 képviselői székéből 28-at – véget vetve a Labour több mint öt évtizedes dominanciájának –, hogy a jelöltjük egyetlen egy körzetben („ward”) sem ért el 50 százalék fölötti eredményt.

A Labour veresége amúgy Londonban a leglátványosabb. Eddig a főváros 32 kerületéből 21‑et irányított a Munkáspárt, ma mindössze nyolcat ellenőriz. A város történetében először két zöldpárti polgármestert választottak – mindkét kerület korábban Labour‑bástya volt –, a Zöldek ráadásul három londoni tanács irányítását is átvették.

Egyre több a „főszereplő”

Magyarán: a főváros kerületeiben már három‑négy párt versenyez valós eséllyel a hatalomért, ami azért aggaszthatja a hagyományos pártokat, mert ugyanezt a first‑past‑the‑post rendszert alkalmazzák a londoni parlamenti választásoknál is. Vagyis a következő Westminsterben megismétlődhet az, aminek tanúi lehettünk most „kicsiben”.

A kétpárti politizálás „halott és eltemették” – jelentett ki Zack Polanski, a Zöldek elnöke, aki szerint „az új politika” a Zöldek és Reform versengésére épül. Ettől azért egyelőre távol vagyunk, noha a tradicionális pártok kétségkívül meggyengültek. A mai pillanatképből inkább az látszik, hogy a főszereplők nem lecserélődtek, hanem megszaporodtak: az évtizedek óta kétosztatú brit politikában jelenleg öt, egymással nagyjából egyforma politikai aktor verseng. A BBC elemzése szerint, ha csütörtökön az egész ország szavaz, ez az ötös tagoltság egész Nagy-Britanniában megnyilvánul. A becslés szerint egyik párt sem haladta volna meg a 20 százalékot, a Reformot leszámítva, miközben valamennyien túllépték volna a 15 százalékot.

A végleges adatok szerint a kormányzó Munkáspárt a skóciai és walesi parlamenti választásokon ugyancsak súlyos vereséget szenvedett – annak ellenére is, hogy Skóciában részben, Walesben tisztán arányos választási rendszer van. A 96 fős cardiffi parlamentben (Senedd) a függetlenségre törekvő balközép-nacionalista Wales Pártja (Plaid Cymru) lett a legnagyobb, 43 fős frakció. A második helyen a Reform áll 34 képviselővel. A Munkáspárt – amely az elmúlt száz évben minden walesi választást megnyert, és 1999 óta folyamatosan kormányon volt – 35 képviselőt vesztett, és 9 képviselővel a harmadik helyre szorult. Az eddigi walesi kormányfő, Eluned Morgan be sem jutott a Seneddbe. A toryk 22-vel kevesebb mandátumot szereztek, mint négy éve.

A skót parlamentben az eddig is kormányzó, ugyancsak függetlenségre törekvő baloldali Skót Nemzeti Párté (SNP) lesz a legnagyobb, bár szintén abszolút többség nélküli frakció. Az SNP 58 képviselői helyet szerzett a 129 tagú edinburghi törvényhozásban. Itt a hagyományos pártok vesztesége mérsékeltebb volt, a Skóciában alkalmazott vegyes – egyéni körzetes és listás – választási rendszernek köszönhetően. Ez jó hír az angol koronának, mert abszolút többség híján mindkét tartományban lekerülnek a napirendről – egy időre legalábbis – az elszakadásról szóló népszavazások.

Botrányok és irányvesztés

A brit választók elégedetlensége több tényezőből táplálkozik: a gazdasági egyenlőtlenségek, a palesztin kérdés kezelése és Keir Starmer keményvonalas bevándorláspolitikája egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy sokan a hagyományos pártok ellen szavazzanak. Megfigyelők szerint a munkáspárti elnök annyiféle választói szegmenst meg akart szólítani, hogy végül a politikája teljesen elveszítette a karakterét. A gyakori irányváltások és a nehéz döntések kerülése belső elégedetlenséget okozott, miközben a pártot több hangzatos politikai botrány rázta meg. Mind közül a legsúlyosabb Peter Mandelson nagyköveti kinevezése volt, amely – az Epstein-akták nyilvánosságra hozatala után – az utóbbi évtizedek legsúlyosabb belpolitikai botrányává terebélyesedett, és kis híján a miniszterelnök székébe került.

A katasztrofális választási eredmények miatt többek követelték Keir Starmertől, hogy mondjon le a Munkáspárt vezetéséről és ezzel a kormányfői posztról. Több képviselő szerint Starmer személyes népszerűtlensége is hozzájárult a veszteségekhez.

Starmer azonban hétfőn leszögezte: nem kívánja megismételni a toryk hibáját, és „káoszba dönteni az országot”. A párton belüli elégedetlenség jelentős, de egy kihívó elindításához a párt alapszabálya szerint 81 képviselő aláírása kellene. És a Labour történetében még soha nem távolítottak el hivatalban lévő miniszterelnököt. Mellesleg, ha ez megtörténne, az ország 10 év alatt a hetedik miniszterelnökét váltaná.

Sajtóértesülések szerint a miniszterelnök ellentámadást tervez, amelynek középpontjában az Európa többi részével való kapcsolatok helyreállítása áll majd – egy évtizeddel a Brexit után. Starmer stratégiája abból indul ki, hogy a szorosabb EU‑kapcsolatok népszerűek a Labour képviselői és a fiatal szavazók körében. A britek mintegy 60 százaléka már hibának tartja az Egyesült Királyság kilépését az Európai Unióból.

A miniszterelnök új politikai irányvonalát várhatóan az a beszéd vázolja majd, amellyel III. Károly csütörtökön megnyitja a londoni parlament új ülésszakát. Az uralkodó ilyenkor nem saját gondolatait osztja meg, hanem a kormány programját ismerteti a következő évre.