Charley Kirköt agyonlőtték. Nevét ma már a világ legeldugottabb sarkaiban is mindenki ismeri. Megrázó, ha valakit a véleményéért agyonlőnek még egy diktatúrában is – ahol ez meglehetősen gyakori –, hát még a világ egyik szolid demokráciájában!

Charlie Kirknek mindenről meg volt a véleménye: véleményvezér volt. Aktivista, nagy hatású influenszer. Trump elnökké való újraválasztásában egyesek szerint döntő szerepet játszott, akárcsak a másik, a legnézettebb podcaster, Joe Rogan – The Joe Rogan Experience –, aki időközben az Epstein-akták ígéretszegő nyilvánossá nem tétele miatt csúnyán megbánta, hogy segített Trumpnak. Charlie Kirk nem bánta meg.

Charlie Kirk zseniális szónok volt, és hatásosan tudott fogalmazni. Azt mondta például, hogy: „the gun deaths are the unfortunate cost of protecting the Second Amendment”, vagyis a fegyveres erőszak áldozatai a Második Kiegészítés – magyarán második alkotmánymódosítás – védelmének a sajnálatos áldozatai. Más kontextusban ugyan, de George W. Bush hajdani USA elnök kollaterális áldozatnak hívta ezt a műfajt, anno. Most Charlie Kirk lett az áldozat, saját sorsával hitelesen bizonyítva fentebb megfogalmazott igazát.

Ahol eldördülnek a fegyverek, ott elhallgatnak a szavak és hatásukat vesztik az érvek. Megfordítva: előbb-utóbb ott dördülnek el a fegyverek, ahol erre biztatnak a szavak és emellett szólnak az érvek. Ezért nem szabadna a szavakkal játszani. Érdekes jelenség zajlik ma Amerikában. Sokaknál van fegyver, de a szélsőjobb keménymagja csakugyan állig fel van fegyverezve, mégis a baloldali radikálisok – a „radical left lunatics”, Trump szavajárásával szólva – azok, akik fegyverhez nyúlnak, és vagy ellövik Trump elnökjelölt fülkagylóját vagy most háromezres telt aréna előtt agyonlövik a szélsőjobb MAGA-kedvencét. Agresszívabb lenne a szélsőbal, mint a szélsőjobb? Nem tudom, így van-e, várjuk meg a végét, de amit biztosan tudok, hogy a szélsőségesek mind egykutya, bármelyik oldalon is álljanak-ágáljanak. Nem szeretik a sok beszédet, mert hamar kifogynak a szavakból, ők a tettek, a kegyetlen, meggondolatlan, elhamarkodott és felelőtlen tettek emberei.

Mennyire volt felelős Charlie Kirk saját halálában? Szentségtelenségnek tűnik ez a kérdés, mert majdnem ugyanúgy hangzik, mint amikor azt kérdezik, hogy mennyire felelős lehetséges szomorú sorsának beteljesedésében az a fiatal nő, aki buliról jőve, enyhén becsiccsentve és lengén öltözve egymagában baktat hazafelé az éjszakai külvároson keresztül? Áldozathibáztatás! – sikítják most egyesek, és félig igazuk is van. Mert ha holtrészegen és négykézláb vánszorogna is hazafele az a nő, egy civilizált, tisztességes és törvénytisztelő világban nem lenne szabad, hogy bármi baja essen. De mennyire élünk mi civilizált, tisztességes és törvénytisztelő világban? Nem lenne jobb elkerülni, és ne lámpással-nagyítóval keresni a bajt?

Charlie Kirk egyoldalú, kategorikus és gyakran szélsőséges véleményeket fogalmazott meg, nagy tömegek elé kiülve, gyakran nagyon bántón, kemény szavakkal illette vitapartnereit. De nem lőtt, csak vitázott! Sokakat megsértett, de nem kapott fegyverhez. Igaz, szavakkal is lehet ölni. A szélsőjobb hőse volt, de nem volt hérosz a szó antik értelmében, hiszen csak a társadalom egyik felének akart jót. Halálát most sokan gyászolják – nem tudom miért, van olyan is, aki az Európai Parlamentnek tesz szemrehányást, amiért nem tartott egyperces néma csendszünetet rá emlékezve –, és özvegye is sajátos módon gyászol: özvegyi sírása csatakiáltásként fog hangzani világszerte – ígéri.

Nagyon sajnálom, hogy olyan világban élünk, melyben valakit agyonlőnek a véleményéért. Az úgynevezett Szabad Világra különösen érvényes ez a megállapítás, ahol rég megszokták a személyes vélemény szabad hangoztatását, mert tájainkon, Kelet-Európában azért még mindig elevenen élnek az olyan bölcs mondások, miszerint „ne szólj szám, nem fáj fejem” vagy „hallgatni arany”, igaz, ez utóbbi angolul is ugyanúgy hangzik: „Silence is golden”… És akkor hallgassunk?

Ha akarnánk sem tehetjük már, mert valaki, valamikor kinyitotta Pandora-szelencéjét. Tudomásul kell vennünk, hogy ki kell állni, és oda kell állni a közös társadalmi ügyek rendbetétele érdekében. A szavak emberére, az értelmiségre, különösen nagy felelősség hárul ebben mindenütt a világon, de ne menjünk messzire, nézzük csak meg szűkebb pátriánk vagy anyaországunk közéletének zilált állapotát. Az értelmiségnek meg kell fogalmaznia, mely értékek, mely attitűdök lennének a társadalmi béke megőrzése érdekében a kívánatosak, és a gyakorlati életben is ezen értékek mellett ki kell állnia. Én azt mondom: ha tehetitek, komoly, szép szavakkal vitázzatok, ha pedig nem, hát fogalmazzatok „csúnyán”, az sem akkora baj, de ne lőjetek! Mert, ha egyszer lőni fogtok, nem tudtok többé megállni, és a háborúban hallgatnak a múzsák…

(Nyitókép: politico.eu)