Nemcsak a szemetet lehet szelektíven gyűjteni, hanem a gondolatokat is. Az emberek manapság két fő okból olvasnak újságot: hogy önigazolást nyerjenek, illetve hogy felháborodjanak. Mindkettő bizsergető jó érzés, nem sajnálom senkitől. Éppen csak semmire nem elég.

Megelőző cikkem – Te kit választanál? – meglepetést hozott. Ritkán nézem a Fészbukot, de most belepillantottam. A felháborodott embereket megértem, az egyetértő lájkoknak örvendek, de ami meglepett, hogy a kacagó emotikonok vitték el a pálmát a mezőnyben, ezek szerint a legtöbb, cikkemre reagáló olvasó humorosnak találta írásom. Jóllehet a humor feltétlen kedvelője vagyok magam is, ez a reakció most mégis meglepett, ugyanis ritkán írtam valamit olyan „véresen” komolyan, mint ezt a jegyzetet. Persze, mivel a kacagó emotikonnak nincsenek alfajai, azt nem tudhatom, hogy az ekképpen reagáló kedves olvasóim derűsen felnevettek, kárörvendőn kuncogtak, esetleg keserűen kacagtak jegyzetem olvasván?...

A kommentek is tanulságosak! Bőven folyik az epe, de a legtöbb hozzászóló megmarad a tisztességes emberi viselkedés határai között. Magyar Péter híveit sikerült felbosszantanom, úgy látszik tökéletesnek tartott kedvencüket nagyon féltik hidegtől, melegtől, kritikától. Ami a kormányoldalt illeti, az hallgat és csodálkozik: van jó néhány mondat a cikkben, melyeken elgondolkodhatnának, mit is kellene sokkal jobban csinálni a jövőben. Az ellenzéki oldal ezeket a mondatokat persze észre sem veszi, átugrik fölötte, mert azt hiszi, csakis ő lehet az igazság bajnoka, és egyébként is, a Maszol csak hazudik és manipulál, úgymond, még akkor is, amikor a potenciálisan nekik is tetszőket írja, ami felettébb gyanús.

Aztán ott van az a ledorongoló komment, ama bizonyos Közösségi „Párbeszéd”-tábor szervezőtől. Az elitek, a NER, meg a hatalom Erdélyben… a Maszol „elhallgat, ferdít, kiszolgál…” – írja. Bárhogy legyen is, ama bizonyos táborszervező úrnak szíve joga kommentelni és szabadon elmondani a véleményét, a „függetlenség látszatát keltő” Maszol pedig – még ha meg is sértődik, és írásban tiltakozik, hiszen hús-vér, érző emberek írják, szerkesztik a portált, nem az érzéketlen Mesterséges Intelligencia – mégis nyilvánosan közli táborszervező úr nem túl eredeti, viszont annál ügybuzgóbb vádaskodását, hogy azt mindenki olvashassa. A táborszervező úr is olvassa a Maszolt, és miután a sárga földig lehordja, elvárja a Maszoltól, hogy róla alkotott kedvezőtlen véleményét közölje, míg ő maga a saját közösségi párbeszédről és sajtószabadságról szóló táborába be nem engedi a Maszolt, sem másokat… Ha ilyen infantilis következetlenség-komplexussal küzd a táborszervező, valami más nevet kellett volna táborának adnia – például: „Kirakós-játék-tábor” – ugyanis a választott, hangzatos név alatt az eljárása már több mint bosszantó: nevetséges! Kommentje első megjegyzése kapcsán Bill Clinton hajdani amerikai elnök jut eszembe, aki az amerikai nemzet színe előtt eskü alatt állította, hogy nem volt semmiféle szexuális kapcsolata Monika Lewinskyvel, aztán kiderült, hogy mégis. Erre a kényes helyzetet menteni igyekvő jogi vita kerekedett, melybe a legfelsőbb bíróság(!) is belekeveredett, míg végre kiderítették, hogy az orális szex nem számít szexuális aktusnak, ergo az USA elnöke mégsem közönséges hazudozó. Bravó! Táborszervező úr a fennebbi logikát követve, kommentjében megállapítja, hogy „A Maszol mára nem sajtó…”, így táborból való kitiltása nem szegi meg a sajtószabadságot, erre gondolt, nyilván... Hadd állapítsak meg én is valamit: mennyivel szebb és sokatmondóbb lett volna mindenkit tárt karokkal fogadni ama bizonyos elhíresült nagyadorjáni táborban! Mennyivel hasznosabb lett volna a Tiszának elkerülni a botrányt és nagyvonalúan bizonyítani, hogy ők mennyivel toleránsabbak és jobbak a „másikaknál”, de nem így történt, ezért egyáltalán nem biztos, hogy a Tisza a legjobb kezekbe adta ügyét Erdélyben.

Egyébként úgy látom, hogy rendesen folyik a szektásodás, az emberek szelektíven olvasnak, hallanak, látnak. Van egy olyan rossz érzésem, mintha már nem is politikai, de vallásháború folyna, a két „próféta”, Orbán Viktor és Magyar Péter zászlói alatt. Mi lesz itt még, istenem, hiszen a választási kampány még el sem kezdődött igazán! Úgy érzem magam, mint egy rossz házasságban, ahol javában folyik a rózsák háborúja. Már rég nem a kapcsolat megjavítására, de tisztességes befejezésére sem törekszenek a felek. Egyik oldalon az érdekféltő hatalmaskodás, másik oldalon az öntelt és gőgös ellenzékieskedés a menő, sehol a legkisebb szándék valamiféle igazi megtisztulásra, magunk fölé emelkedésre. Bocsássák meg nekem, szerencsétlen bértollnoknak ezt a kis moralizálást. Bárki kerüljön is hatalomra Magyarországon a nagy hajcihő után, azt kívánom ne legyen abszolút többsége. Senki ne tudjon kényelmes kétharmaddal hátradőlni, bármit keresztülvinni és megcsinálni, tanulják meg végre a pártok a valódi együttműködést, még akkor is, ha ez pillanatnyilag és látszólag teljesen elképzelhetetlen.

Hadd fejezzem be egy kis idevágó anekdotával írásom. Barcsay Domokos – Barcsay Ákos erdélyi fejedelem késői leszármazottja – „Fejedelem” ragadványnévvel jelentős szerepet játszott a 19. és 20. század fordulóján a kolozsvári közéletben. Bánffyhunyadi képviselővé választották 1892-ben, és Ferenc József főrendiház taggá emelte. Az Országház épülete századfordulós elkészülte után sok dicséretet, egyben sok kritikát is kapott. Miután bejárta a hatalmas épületet, Barcsay Domokost is megkérdezték véleményéről, aki ezt válaszolta: „Van ebben az épületben mindenféle kis- és nagyterem, kupolaterem… tornác, terasz, sok-sok torony, keskeny grádics, széles grádics és annyi ajtó meg ablak mint sajtban a lyuk! Van itt minden a világon, ami a Parlamenthez kell. De hol van a Parlament...?!

(Nyitókép: MI)