Nem kívánok rosszat senkinek, ezért annak a 66 százaléknyi válaszadónak, akik egy nem rég végzett INSCOP közvélemény-kutatás szerint Ceaușescut jó vezetőnek tartják, mindössze egyórás kenyérsort kívánok. De minden nap!

Lehet hússor is – az legkevesebb másfél órát tartott, vagy olaj-, cukor-, liszt-, bármilyen sor. Nem akarom az olvasókat untatni, én csak annak a 66 százaléknak ecsetelem egy kicsit, hogy miről is maradtak le szegények, mert ugye milyen tartalmasan lehetett élni az általuk nagyra tartott Kondukátor alatt. Jut eszembe a benzinsor! Na, az igen! Az eltartott egy fél napig is – egy negyedtank benzinért! – de tagadhatatlanul sportszerű volt, pontosabban nemtől, kortól és nemzetiségi hovatartozástól függetlenül kiválóan lehetett a benzinsorban sportolni. Az emberek türelmesen (?) várakoztak, beszélgettek, cigarettáztak – nyugodtan lehetett, a benzinkút messze volt – majd, ha végre megmozdult a sor, mindenki ugrott, kiengedte a kéziféket és az autóját nyögve-nekirugaszkodva, sportszerűen odébb taszította. Egyetlen sorban álló autós nem akadt, aki járgányát begyújtotta volna csak azért, hogy a sorban egy kicsit haladjon. Nem a klímaváltozás elleni fellépés élharcosai voltak ezek az emberek – hol voltunk még akkor ezektől a planetáris szorongásoktól! – hanem azt a néhány deci benzint igyekeztek megmenteni, ami még autójuk tankjában megmaradt. Kíváncsi lennék, hány százaléka az autós ama „Ceaut” dicsérő 66 százaléknak, illetve hányan töltenének közülük egy pár órácskát egy ilyen gondtalan benzinsorban, magukban Ceaușescu vezetői kvalitásait dicsőítve, nyilván, mint ahogy azt anno mi is tettük...

A legkalandosabb mindenképpen az aragáz butéliáért való sorban állás volt, legalábbis számomra. Nem is sor volt az tulajdonképpen, hanem körben állás. Kovásznán, hol születtem és felnőttem, házunkkal szemben volt a református egyház régi, államosított ingatlana, amelynek udvarán nem egyszer két nap és két éjjel vártuk a csodát mármint, hogy butéliához jussunk. Mi, apámmal ketten váltottuk egymást, és mások is így tettek, mindenkit lecserélt valaki az őrködésben, hiszen senki nem bírta volna ki egyedül a több napos várakozást. Körül álltuk a tábortüzet és melegedtünk, mert felénk, a hegyvidéki kisvárosban tavasszal és ősszel is bizony hidegek voltak az éjjelek, nem beszélve a farkasordító téli fagyokról. A felnőttek pálinkával is biztatták-melengették magukat és egymást, cigarettáztak – megtehették, a butéliák még a láthatáron sem voltak – és anekdotáztak, meséltek. Persze, csak óvatosan, mert ugyan mindenki ismerte egymást, de soha nem lehetett tudni, hogy kínjában-keservében ki mire vállalkozott? Kedves 66 százalék! Lenne kedvetek nyári hőségben, téli fagyban 48 órát egy aragázbutéliára várni? Esetleg a kamaszgyereketeket küldeni a sorba? Az általatok nagyra tartott, dicső vezető nevében, csakis.

De ne panaszkodjunk! Tény, hogy évekig nélkülöztünk, mindent jegyre adtak és mindenért sorba kellett állni, de egy ország vezetőjének kvalitásai nem redukálhatók arra, hogy éppen hogyan él, éhezik-e vagy jóllakott a nép! Vagy mégis? Mi a legfőbb feladata egy igaz vezetőnek? Hogy etesse népét? Ha rákérdeznek, eme 66 százalék szerint biztosan fontosabb a nemzeti méltóság és szuverenitás, a senki előtti főhajtás, vagyis mindazok a magasztos eszmék és elvek, amelyekkel a „zseniális” vezetők népüket „etetik”, ellentmondást nem tűrőn túlharsogva népük korgó gyomrát.

Említettem már, hogy az elektromos áramot is állandóan elvették? A vizet is gyakran, fűtés alig volt, a telefonokat lehallgatták és szinte egyáltalán nem volt műsor a televízióban, leszámítva a nagy vezető „felemelő” szónoklatait? Úgy látszik a 66 százaléknak pontosan ez hiányzik. Az a gyanúm, hogy a ma Ceaușescuért lelkesedők közül sokan nosztalgiáznak – a hajdani fiatalok – mások nem tudják mit beszélnek – a mai fiatalok – de ami a legszomorúbb, egyben a legveszélyesebb, attól tartok, hogy sokan közülük ma is nélkülöznek, sőt éheznek, mindezt úgy, hogy ma tele vannak az üzletek mindenféle jóval! Üres üzletekkel úgy éhezni, hogy a teljes közösség nélkülöz – leszámítva a mindenkori néhány kiválasztottat – még talán elviselhető kín, de úgy éhezni, hogy sokan mások közben dőzsölnek, már sokkal, de sokkal frusztrálóbb lehet. A frusztrált tömegek látszólag visszasírják a régi, letűnt vezért, de nem tesznek tulajdonképpen mást, mint egy hozzá hasonlót keresnek! Nagyon oda kellene a társadalom felelőseinek figyelni, nagyon kellene vigyázni, mert ha a dühös és frusztrált tömegek megtalálják emberüket – a legutóbbi hónapok eseményeinek tükrében tarthatunk tőle, hogy máris megtalálták! – és azt vezető helyzetbe hozzák… Az ország és lakóinak szenvedése kezdődik elölről...