Egy hónapja írt jegyzetem – Sóhivatal – megjelenése után figyelmesen követtem a sóhivatal honlapját, és láss csodát, hamarosan meg is jelent ott ez a rövid mondat: IMPORTANT! Salina Praid este INCHISA. (sic!). Nem tudom, hogy a sóhivatalt ért szégyen, vagy a közlés fontossága miatt írták égőpirossal a mondatot? Nem volt bennük annyi tisztességes szakszerűség, hogy néhány mondattal ismertessék a parajdi helyzetet, de örömmel állapítjuk meg, hogy legalább olvasnak újságot a sóhivatalban!

Több változás nem történt. Sem a honlapon, sem a Nemzeti Sóvállalat vezetőségében, pedig többször is azt hallottuk az elmúlt két hónapban, hogy fejek fognak hullani. Nem rég még hivatalban lévő, illetve manapság tisztségben levő miniszterek fenyegetőztek ezzel, de úgy látszik csak ígérgettek, ahogy a mindenkori miniszterek ígérgetni szoktak. Egyébként mi nem is kértük, hogy fejek hulljanak, nem vagyunk barbárok, hogy a vár fokára karóra tűzött fejeket követeljünk. Mértéktartóan beértük volna annyival, ha a parajdi sóbánya hűtlen kezeléséért és elpusztulásáért, a tágabb környéket ért ökológiai katasztrófáért, illetve a sok ezer ember mindennapi ivóvízének(!) és sokak megélhetésének a tönkretételéért felelős néhány nagykutyát állásából kirúgják, és vagyonuk zárolásával-elkobzásával megfizetnek mérhetetlen hanyagságukért. Mégsem fizetnek! De akkor ki fizet? Az adófizetők? Már megint? Nicușor Dan és Ilie Bolojan alig megkezdődött szigorú-korrekt kormányzása alatt? Mi jön még, ha már az új seprű sem seper jól? Reménykedjünk...

Végezzünk egy szerény gondolatkísérletet. Töltsünk meg egy hordót vízzel, sózzuk fel úgy, mintha káposztát savanyítanánk télire, de a pince helyett vigyük a hordót a városi parkba és fényes nappal, lehetőleg minél több tanú előtt, öntsük ki valamelyik virágágyásra. Lesz tettünknek következménye? Naná, hogy lesz, pedig csak egy ártatlan hordónyi sóléről van szó. Úgy látszik nagyban kell az ilyet csinálni ahhoz, hogy ne történjen semmi baj: sok százéves sóbányát kell mindenestül egy patakban feloldani, elsüllyeszteni, aztán három-négy folyót is megmérgezni, minden élőt belőlük kiirtani, az ellehetetlenített emberi életekről nem is beszélve. A só mindig királyi monopólium volt, úgy látszik, ma sincsen ez másként: a sóhivatal vezérigazgatója a király, nem lehet törvényt ülni fölötte. Ő és társai köszönik szépen, (még mindig) jól megvannak!

A vezérigazgató úr május legvégén közölt videóinterjújában azt mondta: „Nem vétkeseket, megoldásokat kell keresni ebben a helyzetben”. Úgy látszik, félig hallgattak a bölcs tanácsára, mert vétkeseket, ha kerestek is, nem találtak, a megoldásokat viszont még mindig nem léptették életbe, hiszen a jó munkához idő kell, akkor is, ha sürgősségi állapot közepén vagyunk.

Nem akarom olvasóimat személyes emlékeimmel untatni, de egy epizód saját életemből nagyon idekívánkozik. Megértik, ha neveket nem mondok, amúgy a jelenség a fontos, egyébként is, rég eltűntek a színről a szereplők. Harmincegy éves voltam, mikor versenyvizsgán elnyertem a Székely Nemzeti Múzeum igazgatói állását. Negyedszázad előtti beiktatásomkor, december közepén, 6 Celsius-fok volt a múzeum dísztermében, a Bartók-teremben. Szép és felemelő beszédeket tartottunk mindannyian – és vacogtunk!

Másnap, év vége lévén, a könyvelőnk hatalmas összegű fűtésszámlát tett elém, hogy írjam alá, és utaljuk a pénzt. Mondtam neki, mivel nincs fűtés nem fizetünk. Szegény könyvelőnk kiakadt, és rimánkodott, mert az évet mindenképpen le kell zárni, utalni kell a pénzt. Zöldfülű kezdőként, igazam tudatában rohantam „fel” a megyéhez, hogy segítsenek már a távfűtési vállalatot megzabolázni. Elnökünk kedélyesen kinevetett, és sürgős teendőire hivatkozva a gazdasági igazgatóhoz irányított, aki azzal a jószándékú atyai tanáccsal látott el, hogy menjek szépen vissza a múzeum gyönyörű épületébe, öltözzek fel rendesen, ha fázom és sokat ne spekuláljak, írjam alá az utalást, ne gyűjtsem meg évzárásra a hivatal dolgát. És főleg ne kezdjek ki a „fűtésmaffiával”, ha jót akarok. Ezt a szót akkor halottam életemben először.

Döbbenten és leforrázva kullogtam vissza a múzeumhoz a télen is gyönyörű Erzsébet-parkon keresztül, és már majdnem visszaértem, amikor egy taxist megkérdeztem, hogy hol van a távfűtési vállalat székhelye? Kiderült, hogy pontosan a múzeummal szemben székelt ez a mindenki által rettegett termofeudális – lásd: „fűtésmaffia” – szervezet. Hirtelen indulattól indíttatva, beléptem a székhelyre, benyitottam az irodába, a titkárnő meglepetten szepegte, hogy a vezérigazgató úr az irodában van, de vendégei vannak, senkit nem fogad, nem hallgattam rá, elsiettem az asztala előtt, benyitottam a nagyfőnök irodájába, se nem köszöntem, be sem mutatkoztam, és a szivarozó-borozgató-nevetgélő társaságra rákiáltottam: „Nu vă permit să ne furați!” (Nem engedem, hogy meglopjanak!). Azzal bevágtam az ajtót és elmentem. Fogalmam sem volt, hogy a társaság tagjai közül melyikük volt a vezérigazgató.

Valamelyest megnyugodva visszamentem a múzeumba, és magam sem tudtam pontosan mire, de éberen várakoztam. Egy óra múlva szakemberküldöttség érkezett hozzánk a távfűtési vállalattól. Fogadtam vezetőjüket, aki bejelentette, hogy a fűtéshelyzetet felmérni jöttek, egyben átadta vezérigazgatója szívélyes üdvözletét is. Másnap megjött a reális fogyasztás alapján újraszámított számla, melyen az összeg a megelőzőnek csak a törtrésze volt! Melegebb nem lett ugyan múzeumunk termeiben, de a hideg legalább sokkal kevesebbe került. Hadműveletemért nem kaptam gratulációt, sőt, mégis valamelyes év végi pénzügyi újracsoportosítási zűr után elértem, hogy a megmentett pénzt a múzeumi munkánkhoz annyira hiányzó számítógépek vásárlására felhasználhattuk. Néha egyetlen mondat csodát tud művelni!

Ki fogja ezt a mondatot a sóhivatal felelőseinek a képébe vágni? Mire vár az illetékes miniszter, talán attól tart, hogy sóbálvánnyá változtatja őt a sóhivatal?