Munkácsot néhány napja orosz rakétatámadás érte. Ez a magyar–orosz barátság jegyében nagyon rosszul hangzik! Annyira rosszul, hogy Sulyok Tamás köztársasági elnök, miután a támadásban megsérültekkel való együttérzését a Facebookon kifejezte, az eredetileg „orosz rakétatámadásként” megnevezett szomorú – felháborító! – eseményt, posztjából valamivel később az „oroszt” kitörölve, már csak rakétatámadásnak nevezte. Elbizonytalanodott a köztársasági elnök, mert jól érezte, mennyire nem illik a kurzus narratívájába, hogy az oroszok lövik a kárpátaljai magyarokat. Órák múltán Orbán Viktor aztán nevén nevezte a gyermeket, munkácsi orosz rakétatámadást emlegetve.

Nem tudom, hogy a háztartási gépek mellett mit gyárthattak még az oroszok által lerakétázott munkácsi gyárban, de bármit is gyártottak ott, mindenesetre már jó ideje, évek óta gyártották azt. Ukrajnában egyébként az utolsó befőtt- és lekvárgyár is hadiüzemnek számíthat, nem az a kérdés tehát, hogy miért lőttek rakétákat a gyárra, hanem az, hogy miért éppen most? Amit tudunk, hogy amerikai többségi tulajdonban van a gyár, illetve, hogy Munkácson körülbelül 8 százaléknyian élnek magyarok, és Munkács különleges jelentőséggel bír nemzetünk számára, többek között mivel Munkács vára fontos szerephez jutott a Habsburg abszolutizmussal szembeni küzdelemben a Rákóczi-szabadságharc idején. A fájdalom és szenvedés iránti emberi együttérzésünk nem függhet az áldozatok nemzetiségi hovatartozásától, mégsem lenne érdektelen megtudni, hogy a 23 sebesült között volt-e, és ha igen, hány volt a magyar? Egy statisztikus azonnal rávágná, hogy 1,83, mert éppen ennyi a 23 sebesült 8 százaléka, de én most nem statisztikus szőrszálhasogatásra gondolok, sokkal inkább arra, hogy bárki bántja is testvéreinket, nekünk elfogultság nélkül fel kell(ene) emelnünk a szavunkat. Igen, még akkor is, ha az oroszok bántanak.

A magyar kormány oroszokkal való – sokak szemében igencsak szálka, mert szokatlanul jó – viszonya legkevesebb két elvi, egyben gyakorlati szempontot követ: az egyik Magyarország energiabiztonsága, a másik pedig a kárpátaljai magyarok létbiztonsága, márpedig a nemzetbiztonsággal, illetve a nemzetpolitikai elkötelezettségekkel játszani nem lehet! Amit az EU nem akar elfogadni, hogy Magyarország energiabiztonsága nagyban függ az orosz gáz- és kőolaj-szállítmányoktól. Persze, lehet azt mondani, hogy diverzifikálni kell a piacot, de ennek az elvárt módja teljesen szembemegy a józan ésszel, miszerint politikai okokból mondjunk le a szomszédos olcsó és jó termékekről, míg cserébe a világ másik feléről hozzuk a sokkal drágább amerikai cseppfolyósított gázt. Nem kell közgazdásznak, elég csak józan háziasszonynak lenni ahhoz, hogy belássuk, a közeli jó és olcsó termékek helyett senki nem fog a sokkal drágábbért sokkal messzebbre menni. Hogy mennyire kedvezőtlen a hatása az ominózus EU-s energiadiverzifikációnak, azt legjobban a megbicsaklott német export bizonyítja! Ott van viszont az érem másik oldala: háború van, háborúban pedig nem a józan ész diktál – mert ha igen, akkor egyáltalán nem lenne háború! – hanem a háborús szövetségek, illetve azok elvontabb, távlatosabb érdekei, másrészt még békében sem a legbölcsebb mindent egy lapra feltenni, és az életfontosságú energiahordózókat kizárólag egyetlen forrásból beszerezni. Ami pedig a józan ész általános elsőbbségének kívánalmát illeti, hivatkozzunk rá csak nagyon óvatosan, mert mindannyiunk élete, de közéletünk is csak úgy hemzseg a józan ész nyilvánvaló megtagadásától, ezért az semmiképpen nem lehet kizárólagos viszonyítási alap.

Nagy kérdés: hol és hogyan látja távlatos érdekeit Magyarország megvalósulni? Lehet ugyan bravúros hintapolitikája a nagy blokkok közt merészen lavírozó kis országnak, de hosszú távon a partnerek hintáztatása fenntarthatatlan és életveszélyes: valamelyik oldalhoz kell csatlakozni, el kell köteleződni, ki kell állni, és bármilyen nehéz és ellentmondásos, de vállalni kell akár az úgynevezett józan ész pillanatnyi megtagadását is, abban a reményben, hogy mi, magyarok, az erős és győztes táborhoz tartozunk majd, mert joggal feltételezem, hogy nem a vesztesekhez akarunk csatlakozni megint. Jó hír, hogy Magyarország hovatartozását nem kell már eldönteni, hiszen az ország jó ideje az EU és a NATO tagja, rossz és nehezen értelmezhető hír viszont, hogy az utóbbi években a kormányzat szinte naponta újraértékeli az EU- és NATO-tagságot, lázadozik ellene, naponta kétségbe vonja annak jelentőségét. Rövid távon talán nyerhetünk valamit ezzel a magatartással, de közép és hosszú távon biztosan elszigetelődünk, és magunkra maradunk, ami népünk számára végzetes lehet. Nemzeti önképünk és magányos harcunkról alkotott mítoszaink a mindenki ellen egymagában küzdő kis népről felemelők lehetnek a magunk számára, de a történelemkönyvek lapjain feljegyzett nehéz sorsunk sokszor tragikus korszakai e mitikus szemlélet eredményességének ellentmondanak. Magyarán: lássunk már végre kicsit tovább az orrunk hegyénél, találjuk meg és vállaljuk fel a számunkra alkalmas, megfelelő helyet a mai korszakalkotó események forgatagában.

(Nyitókép: hungarytoday.hu)