Nem titok, hogy az ukrán–magyar államközi viszony mélyponton van. Már csak azért sem az, mivel mind a két fél ezt a rossz és egyre csak romló viszonyt rátartian és naponta nagydobra is veri. Mindez nem tegnap, nem is tegnapelőtt kezdődött, hosszú története van, de a háború kitörése óta hirtelen sokat romlott a helyzet. Az összeütközések elsődleges nyilvános oka: a kárpátaljai magyar kisebbség egyre reménytelenebb helyzete és sorozatos jogfosztása. Ha valakik, mi, erdélyi magyarok, még az anyaországiaknál is sokkal több empátiával érzékeljük, és a kisebbségi lét gyakran rossz tapasztalatai alapján, nyugtalanul figyeljük ezt az áldatlan helyzetet.

Az elmúlt években látszólag járható útnak tűnt a megoldás, miszerint a magyar kormány addig vétózza Ukrajna NATO-előcsatlakozási tárgyalásait, míg az ukránok jobb belátásra nem térnek a magyar kisebbség dolgaiban. Sajnálattal tapasztalhattuk, hogy a diplomáciai keménykedés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az ukránok egyáltalán nem tértek jobb útra, ellenkezőleg! Aztán kitört az orosz–ukrán háború.

A háború más, mint a béke. Ezt a szörnyű igazságot, fájdalmas közhelyet csak azért írom le, mert a jelek szerint nem mindenki tudja, vagy csak nem veszi észre (?). Amit a kárpátaljai magyarok érdekében folytatott kitartó diplomáciai szorongatással békeidőben sem sikerült elérni, azt a keserű-féltő-fenyegető mindennapos politikai diskurzussal háborús időkben megvalósítani semmiképpen nem lehet. A magyar kormánynak természetesen minden oka megvan rá, hogy azt mondja, amit mond kárpátaljai testvéreink nehéz helyzetével kapcsolatban, az nem vitás, de látják azt az illetékesek, hogy mi a valóság? Fel kell(ene) tenniük a higgadt, felelős kérdést maguknak: segítünk vagy sokkal inkább rontunk a kárpátaljai magyarok helyzetén azzal, ha állandósul, sőt felfokozódik ez az adok-kapok a magyar és az ukrán állam képviselői között?

A magyar kormány hiszi és állítja, hogy az erő nyilvános és folyamatos felmutatásának az útja az egyetlen járható út a kárpátaljai magyarok védelmében, de nézzük meg konkrétan, hogy milyen erővel bírunk? Egyetlen reális erőnk ama vétójogból származik, mely megkerülhetetlen Ukrajna NATO- és EU csatlakozásához, legalábbis az eddig érvényben lévő szerződések és szabályozások értelmében. Ezek módosításának esélye kicsi – persze, a mai világ egyébről sem szól, mint az addig elképzelhetetlennek hitt dolgok megvalósulásáról, Ukrajna orosz lerohanásával az élen –, de ne higgye azt senki, hogy egyetlen kis ország pusztán állandó vétózással sokáig megkötheti a NATO vagy az EU szekerének kerekét, és ne higgyük azt naiv arroganciával, hogy inkább előbb, mint utóbb nem fogják megtalálni a módját, hogy érdekeiket érvényesítsék. Örök törvény: az egész világgal egyedül szembefordulni nem lehet!

De hagyjuk most az egocentrikus politikát és a fifikás diplomáciát azokra akik ehhez jól-rosszul értenek, mi pedig vegyük elő a paraszti józan eszünket! Első lépés: ha képtelenek vagyunk valakiket a bajból és szenvedésből kiszabadítani, legalább ne hergeljük ellenük azokat akiktől mindennapi életük és sorsuk közvetlenül függ! Második lépés: a harcot ne egyedül vegyük fel, és ne csak nyilatkozatok szintjén, de keressünk hozzá társakat. Volt is néhány bizonytalan lépés a román kormánnyal való összefogásra, mivel Ukrajnában nagy számú román kisebbség is él, de ezt sokkal következetesebben és rendszerszinten kellene intézni. Milyen kiváló, egyben tanulságos magyar–román együttműködési alap lehetne az Ukrajnában élő kisebbségeink védelme, ezt lenne érdemes folytatni és erősíteni. Harmadik lépés, pontosabban egy kérdés: hogyan tudná az Anyaország saját közvetlen érdekei mellett a határon túli magyarok érdekeit, köztük a nagy bajba sodródott kárpátaljai magyar kisebbség létbiztonságát jobban érvényesíteni? Ha folyton az EU-val, az USA-val és a NATO-val frontálisan szembemegy vagy sokkal inkább úgy, ha okos tárgyalási stratégiák mentén, valamit valamiért alapon, bölcsen tárgyalna?

Tény, hogy nehéz ma eredményeket, engedményeket elérni, miközben zajlik az egész világot felkavaró háború. A kis nemzeteknek különösen helyén kellene most legyen az eszük ahhoz, hogy sértetlenül megmaradjanak. Felelős vezetőiknek nem saját és politikai táboruk indulatai és érdekei alapján kellene összevissza beszélniük, de háromszor is meg kellene gondolniuk azt, hogy mit mondanak. Ukrajna nyilvánvalóan a mindenkori áldozat szerepét játsza, és úgy gondolja, hogy neki a nagy bajban mindent szabad. Ezért különösen nehéz bármiféle tárgyalás velük, de pontosan ezért semmi sem lehet fontosabb, mint saját józanságunkat most megőrizni, és úgy keresni a legalább részleges, enyhítő megoldást. Azt elhiszem, hogy politikailag impozáns az anyaország, az EU és a NATO viszonylagos biztonságából a kárpátaljai magyarok sorsa körüli markánsan indulatos nyilatkozgatás, csak éppen azt ne állítsa senki, hogy ezzel rajtuk segítenek. Ellenkezőleg!

(Nyitókép forrása: Wikipédia)