Vannak nyugodtabb történelmi időszakok, aztán időről időre fenekestől felfordul a világ. Ilyenkor a politikusok és a közéleti szereplők sietnek történelmi párhuzamokat vonni. Elfelejtik, hogy a párhuzamok, a párhuzamosok csak a végtelenben találkoznak: a konkrét, kortárs valóság és a történelem közötti viszony is párhuzamos! A hivatásos történészek általában sokkal óvatosabbak, de hallgat valaki rájuk?

Most megint ilyen felkavarodott időszakban élünk. Ilyenkor, ritkábban, a társadalmak elemzik a jelen kihívásait, majd jól-rosszul kezelve azokat, igyekeznek a jövőbe nézni. Másik, sokkal gyakoribb jelenség, így tágabb térségünkben is, hogy megélt bizonytalanságaik okán, szolid kapaszkodókat keresve maguknak, a múltba menekülnek az emberek. Azokban a társadalmakban, ahol a múltba fordulásnak hagyománya van, minél nagyobb a világpolitikai zűrzavar, a történelem a szokásosnál is jobban felértékelődik, de nem úgy mint jó tanácsokat osztogató tanítómester, hanem mint a hajdanvolt erő és nagyság, az ún. „dicső múlt” minden áron követendő, sziklaszilárd példaképe.

Sokan elfelejtik vagy nem is tudják, hogy a történelem, mint olyan, absztrakció, míg a történetírás legjobb esetben is csak mesterségesen leegyszerűsített rendezés, rossz esetben misztifikáció. A történelem és a történet kifejezések sem véletlenül csengenek annyira hasonlóan. Még a legkorrektebb, legtényszerűbb történetírás sem pusztán rendezés alatt álló adathalmazokból, hanem az azokat értelmező történetekből is áll, melyek mögött nem csak egzakt tudományos szándék, de mindig valamilyen fokú közösségi hit és meggyőződés áll. Nincs jó vagy rossz történelem, csak kisebb-nagyobb közösségek számára jól vagy rosszul végződő történetek vannak, viszont jó- vagy rossz szándékú történetírás nagyon is létezik. A történelmet még a leghitelesebb történetek elbeszélésével is valamilyen mértékben beállítják, nem beszélve arról, amikor a történetírás a jelen céljainak mindent szentesítő eszközévé válik, ezért tudatosan torzít, manipulál és hazudik. A rendszerben gondolkodó, azok nagyszámú elemét sok szempont alapján elemző, illetve szintetizáló történelemírások a legteherbíróbbak, így lehet rájuk építeni, szemben a ködös történelmi igazságok szenvedélyes keresésével, a történelmi igazságtételek elfogult vagy keserű felemlegetéséről nem is beszélve. A történetírás tehát még a legjobb szándék ellenére sem pusztán a megtörtént események tényszerű, elfogulatlan felsorolása, hanem a múlt értelmezése és újraértelmezése a jelen szükségletei és benyomásai alapján, a torzító, önfényező nemzeti mítoszokról nem is beszélve.

A „történelem” iránti hódolat mindenképpen mélyről jövő, nagyon komolyan veendő emberi szükséglet, és megfelelő tudással és bölcsességgel kezelve, a társadalmak valódi tanítómestere lehetne. Lehetne, amennyiben az emberek megértenék, hogy a legjobb tanítók soha nem azt várják tanítványaiktól, hogy utánozzák vagy vakon kövessék őket, ellenkezőleg: a tanításra alaposan odafigyelve, de maradjanak szuverén egyéniségek! Érdekes ellentmondás, hogy a mindenkori szuverenista hajlamú társadalmak, melyek a másoktól – más országoktól vagy azok szervezeteitől – való függőség elleni leghevesebb szabadságharcosok, saját történelmük foglyai: nem tudnak, nem is akarnak rajta túllépni, és a változás, a fejlődés útján tovább haladni.

Amióta a dicső múlt nevében Oroszország lerohanta az ugyancsak dicső múltra hivatkozó, vele szembeszegülő Ukrajnát, a teljes térség most nem intő történelmi leckéket, de merev és használhatatlan, sőt veszélyes történelmi párhuzamokat keres és emleget. Nemcsak a politikusok és a közemberek, de már a magas rangú katonatisztek is hódolnak a történelmi párhuzamok felállítása divatjának, mert elfelejtik, hogy a jó katonák sokkal inkább „csinálják” a történelmet, mintsem, hogy történelmi párhuzamok mentén spekuláljanak róla. Légből kapott, megmosolyogtató elméleteikkel csak felkészületlenségüket bizonyítják, mint az az altábornagy is, aki az orosz–ukrán háború kapcsán az 1939-es német–lengyel „lokális háború” eszkalációjából vezette le a Második Világháborút, csúnyán összetévesztve az okot az okozattal.

Akik azt állítják, hogy a történelemnek vége vagy, hogy már nincs annak semmi jelentősége, mert a világon minden csak puszta adat és ráció – nagyon tévednek! A történelmi leckék szorgalmas tanulása, kritikus kiértékelése igencsak sokat segíthet(ne) a konfliktusok kezelésében, viszont nincs nagyobb akadály a béketeremtés előtt a rögeszmésen historizáló szemléletnél, mely alapján mégis oly gyakran sorsfordító döntések születnek. Nem lehet ugyanabba a folyóba kétszer belelépni, mondja Hérakleitosz, mégis, ha tehetnék, sokan, sokfelé visszacsinálnák a történelmet. Próbálkozásaik mindig tragikusak és reménytelenek...

(Nyitókép forrása: Pexels)