Az Ipsos közvéleménykutató legújabb felmérése szerint a magyar a harmadik legboldogtalanabb nép a világon! Én azt mondom, ne legyünk dobogósan önteltek, maradjunk annyiban, hogy az egyik legboldogtalanabb nép vagyunk, hiszen a megkérdezettek 51 százaléka annak vallotta magát. Velünk ellentétben, például a lengyelek 65, a románok 61 százalékosan boldogok, a hollandok 86 vagy a svédek 78 százalékáról nem is beszélve, habár az utóbbiak lehet nem annyira boldogok, amiért a boldogtalan magyarok még mindig nem szavazták be őket a NATO-ba.

Dicsőség és boldogság, ha nem is zárják ki egymást, általában mégsem járnak kéz a kézben. A március 15-i ünnepi beszédekbe belehallgatva, beleolvasva láthatjuk, hogy minket, magyarokat a szónoklatokban is csak a dicsőség és az örökös szabadságharc – régebb Bécs, aztán Moszkva, mostanában Brüsszel ellen – foglalkoztatja, nem az, hogy kivívott szabadságunkkal, valós lehetőségeinkkel mihez lehetne kezdeni? Ne is csodálkozzunk, ha boldogtalanok vagyunk.

Mit szólna mindehhez Petőfi? Sokan elképzelik maguknak nagy nemzeti költőnk, diskurálnak, bizalmaskodnak is vele, és a politikusok, politikai pártok szónoki emelvényeikről mind azt állítják, hogy Petőfi biztosan velük értene egyet, hogy csakis velük tartana. Én csak sejtem mit szólna mindehhez Petőfi, de azt már pontosan tudom, hogy mit szól hozzá Ady! Március 15-én elolvastam Petőfiről írt hosszú tanulmányát – Petőfi nem alkuszik –, és a vér megfagyott az ereimben. Ez az ember valóban táltos! Vátesz! Amit 1910-ben leírt, az utolsó szóig a máról szól, ma is igaz.

Nem helyes a szabadságharcról, a szabadságról állandóan beszélni, ahogyan a szerelemről sem az. Nem szabadna, nem szabadott volna hiperinflálni, mindennapi politikai célokra elkoptatni ezeket a szavakat. Annyira fontosak, hogy nincs is egyenértékű szinonimájuk. A szabadságot, ahogyan a szerelmet is, „csinálni kell”, nem állandóan csak emlegetni, addig míg végül eltűnik.

A mai politikusok előszeretettel idézik Petőfit, Adyt, megvannak a kedvenc idézeteik. Én is most Adyt fogom idézni. Vigyázat! Kegyetlenül erős szavak következnek: „Az a magyarság, mely övéinek exhumált porai fölött cifra püspökkel mondat cifra beszédet, gyalázatosan bánt vele akkor is. Akkor sem volt képes, ma sem az, Petőfit látni, szeretni, hálásan dicsőíteni olyanként, amilyen. Lehúzza magához, meghamisítja, befogja kicsinyes érdekeinek igás szekerébe… Meg kellett halnia, hogy rosszabbul ne járjon: de Werbőczi és Kossuth nemzete akkor elbánt vele, hitegette, hívta, uszította, kihasználta, megalázta és elrúgta. Ezt teszi vele, hódolást színlelő ravasz formában ma is…” (Ady Endre: Petőfi nem alkuszik, 1910).

Petőfi nem alkuszik – mondja Ady. És Ady sem alkudott. A hivatalos kegyelet cukormázába bebörtönzött, a mától hermetikusan elszigetelt szenvedélyes bölcsességük – nem, nem ellentmondás! – kegyetlen, erős hazaszeretetük így kevéssé érezteti megrázó, felrázó hatását. Populáris verseik a kurzus szerint rendesen meg vannak válogatva, tisztességes háziolvasmányai egy engedelmes népnek. Gondolataikat gondosan megrostálták a nemzeti zsinatok, azt az érzést keltve az emberben, hogy e zsenik egyetértőleg, jóváhagyólag bólogatnának a mának.

Ez nincsen így! Mert ott vannak az apokrifek, életművük kevéssé ismert, jégre tett része. Mindenütt elérhetők, csak legyen bátorságunk őket észrevenni. A legkisebb falusi könyvtárban is megvan a Petőfi és az Ady összes. Egyebet se tegyünk, nyissuk ki könyveiket, olvassuk verseik! Felejtsük el mit mondott a tegnapi órán a tanár úr vagy a polgármester a múltkori ünnepségen. Ők mondják a magukét, teszik a dolguk, nem mondom, sokszor biztos nem is rosszul. De versekkel és zsenikkel közvetlenül érdemes parolázni, nem közvetítőkön keresztül. Mindkettejükkel borozni is lehet. De vigyázat, Ady komolyan iszik, kötekedni fog, míg Petőfi csak mímeli a borisszát, azért, hogy vidám bordalokat írhasson…

Én nem tudom, miért boldogtalan a magyar? Azt sem értem miért tölti ideje java részét saját fatájával való konok veszekedésre? Az a nép, akinek Petőfije, Adyja van csakis boldog lehet! Ha olvasná is nagyjait, elfogulatlanul, a maga okulására és örömére, nem pedig köztéri szólamok pufogtatására fordítva értékes szavait, bizonyosan jó néhány fokkal fennebb lépne ama bizonyos boldogságskálán. Érdemes lenne kipróbálni...

(Nyitókép: cultura.hu)