Akit komolyan érdekel a szendvics története, az feltétlen olvassa el a Wikipédiában. Sokkal régibb és lenyűgözőbb a történet, mint magam is gondoltam. Én most nem a kultúrtörténeti aspektusát tárgyalom e népszerű eledelnek, hanem más jellegű, de szintén kulturális jelenséget feszegetek.

Engedjenek meg nekem egy szolid általánosítást: mi, kelet-európaiak nagyon vendégszeretők vagyunk. Ez ma is így van, de ki ne emlékezne a csodálatos 90-es évekre, amikor nemcsak a berlini fal betonja, de minden egyéb szimbolikus fal és kerítés is lehullt, megnyíltak Kelet-Európában a határok. A Vasfüggöny nagy robajjal, mint egy rozsdás roló, lezuhant és kelet–nyugat népei ott álltak egymással szemben, kíváncsian, euforikusan és szabadon!

Istenem! Micsoda sürgés-forgás támadt, mindenki-mindenkivel testvérvárosi együttműködési (vér)szerződést kötött. Biztosan emlékeznek még rá! És mindenki hozta a kulturális formáját! A nyugatiak milliószám küldték a használt gépeket, háztartási eszközöket, kiszuperált, de kiváló állapotú bútorokat, levetett cipőt és ruhát – örültünk is neki, mint majom a farkának – a second hand volt felénk a legnagyobb luxus akkoriban! Mi pedig, mikor hozzánk jöttek, levágtuk az összes disznót a faluban, ha kellett, hogy nyugati vendégeinknek megmutassuk, milyen is felénk a rendes vendéglátás…

A hidegháborús gátakat átszakító első örömkitörés és ismerkedés után kicsit megnyugodtunk és valamivel higgadtabban, szervezettebben folytattuk a vendéglátást. Már nem a saját tyúkot, disznót, bárányt áldoztuk fel a vendéglátás oltárán, hanem közpénzből szervezték a programokat, projekteket, a bográcsozást-gulyáságyúzást is beleértve, persze a munka továbbra is jórészt önkéntes alapon zajlott. Ha valahol valamilyen összeröffenés volt, és belföldi-külföldi vendégek jöttek, azonnal összegyűltek az emberek-asszonyok, és az önkéntesek lelkes csapata máris sütött-főzött, parázson kürtöskalácsot vagy nyárson malacot forgatott és szendvicset csinált. Időnként jó étvággyal bekapott egy-egy falatot a munkálkodó nép, és jó kedéllyel felhajtott egy-egy kupica pálinkát, majd dolgozott tovább. Nem aggódott senki: jutott is, maradt is, és a vendégek sem maradtak éhen. Benne volt a kelet-európai vendéglátás kánonjában, hogy a vendéglátó magáról sem feledkezett el, csipegetett, eszegetett-iszogatott, megvendégelte önmagát. Mindenki elégedett és boldog volt!

A múltkor beleharaptam egy szendvicsbe Bécsben. Félrenyeltem, majdnem megfulladtam! Szerencsémre volt, aki rutinosan végrehajtsa rajtam a Heimlich-féle műfogást, így megmaradtam, csak azért, hogy megírhassam e tanulságos cikket. A szendvics nagyon finom volt, nem az volt a baj. Nagyon drága volt! Persze, mondhatná az ember, hogy mindaz, ami finom, köztudottan drága is, tessék megfizetni, akinek pedig nincsen pénze, az mindenféle finomsággal ne kényeztesse önmagát. Egyetértek. Nem szaporítom tovább a szót és szárazon megkérdezem: melyik kelet-európai ember ne nyelne félre, ha miután nyolc órát önkéntesként egy programban dolgozott, majd végül farkaséhesen beleharapott az általa készített sok száz szendvics egyikébe, máris megszólal mellette a kasszagép csilingelése, a szendvicsért korrektül kezébe nyomnak egy számlát, mely annyiba kerül, mint egy menü egy Michelin-csillagos vendéglőben? Márpedig pontosan ez történt! Annyi különbséggel – nem akarok más tollaival ékeskedni –, hogy nem én, de svéd feleségem dolgozott néhány éve önkéntesként a bécsi karácsonyi vásár svéd templomi bazárjának vendéglátó csapatában, és este, mikor utánamentem, hogy hazavigyem őt, azt hitte szegénykém, hogy egész napos ingyen munkája után egyetlen aprócska szendviccsel engem megvendégelhet. Ő maga már olyan fáradt volt, hogy jóllehet egész nap az ételhegyek mellett éhesen dolgozott, már enni sem volt ereje…

A szendvicset kifizettük, hazamentünk.

Az ember mindig tanul. Évek óta töröm a fejem ezen a kulturális feladványon. Hogyan készül a szendvics tájainkon? Hát a messzi észak hagyományai szerint? És Nyugaton? Apám egyszer egy holland házaspárnál vendégeskedett. Szokatlan nagyvonalúsággal délután zsúrral kínálták a vendégeket. Behoztak néhány tálcát, melyek sonkának látszó furnérral voltak bevonva. Hamarosan kiderült, hogy a vendégeknek felkínált leheletvékony sonkaszeletek voltak a tálcán, nem a furnér. Ennyi volt a kínálmáció.

Sok okos mondást parafrazálva, tanulságként azt mondom: mutasd meg, hogyan szeleteled a sonkát, a szalámit, és megmondom nemcsak azt, hogy milyen ember, de azt is, hogy milyen nép vagy! Néhány évtizedes világjárás után be kell lássam: minél gazdagabb egy ország, annál vékonyabbak a szeletek a tányérjukon. Az is lehet, azért lennének annyira gazdagok? Lehet, vadember vagyok, de én bizony harapni szeretem a kolbászt és azt is beismerem, hogy a szalonnát, sonkát is ujjnyi vastag szeletekben szeretem enni, nem mikrotomhoz méltó szövettani szeletelésben! Nem folytatom tovább, akut honvágyam van…

(Nyitókép forrása: Wikimedia)