Egyik évről a másikra sokan ugyanazt ismételgetik egyik legnagyobb nemzeti ünnepünkről. A konvencionális ünnepi kánon és narratíva megszilárdult, és a felszólaló politikusok szabadsághősöknek képzelik magukat. Mindenki a szabadságot élteti, ha hisz benne, ha nem. Ez éppen olyan, mint ahogyan keresztény kultúrkörünkben a leghitetlenebb emberek is megtartják a karácsonyt – Jézus nélkül.

A költők a szabadságot a szerelemmel emlegetik párban. Első ránézésre ez ellentmondás. A szerelem megköt, leláncol, rabságba ejt. Édes rabság ugyan, mégis rabság, hiszen a végletekig korlátozza a szerelmes ember szabadságát. Amitől hitelesen édes és gyönyörű: a szerelem önként vállalt rabság, olyan, mely fogvatartottjait képes boldoggá tenni, megvédeni. Erőszakkal, kívülről kényszerítve szeretni nem lehet.

Kérdezzük meg őszintén: rabul ejtett társadalomban lehetnek-e boldogok az emberek? Pillanatig felejtsük el kulturálisan beidegzett reflexeinket és iskolai tanulmányainkat, és ne kiáltsunk fel azonnal, hogy NEM! Ha körülnézünk a világban, sokfelé azt látjuk, hogy a társadalmak nem sietnek az ismerős és kiszámítható elnyomást a bizonytalan és megfoghatatlan szabadság kedvéért feláldozni. Csillagórák és messze ható történelmi példaképek kellenek ahoz, hogy valami megmozduljon az emberekben néha, aztán, ha eljött a ritka pillanat, a társadalmak és polgáraik, megrögzött szokásukkal ellentétben, már nem mérlegelnek tovább óvatosan: kitör a forradalom!

A lázadásnak vagy népfelkelésnek nincsen, de a forradalmaknak mindig van programja. A forradalom nem csak a követelések puszta teljesítésére törekszik, hanem azok megvalósításnak módja és mikéntje is a célkitűzései közé tartoznak. A Nagy Francia Forradalom programja a Felvilágosodás volt. Hitt abban, hogy nem lehet az idők végéig nyomorban és sötétségben tartani az embereket. Az 1848-as Népek Tavaszának a programja az abszolutista monarchiákkal való leszámolás iránti nacionalista lelkesedés volt. Felénk még a feudalizmus maradványaitól is meg kellett szabadulni.

Megemlékezni egy forradalomról úgy is lehet, ha összehasonlítjuk a forradalom programját a mai valósággal, illetve a mai emberek vágyakozásainak tárgyával. Az 1848-as forradalom 12 pontját mindenki ismeri. Az első mi szembeötlik a Mit kíván a magyar nemzet címet viselő kiáltvány első sorában, a vágy, hogy legyen béke, szabadság és egyetértés. Béke és szabadság tulajdonképpen van, de már régen nincsen békesség és egyetértés. Az aktuálpolitikai eseményeket és az ezeket kísérő politikusi nyelvezetet, illetve a közbeszédet követve, megállapítható, hogy nincs egyetértés Magyarországon. Nincs szándékomban most elemezni miért, vagy kik ezért a felelősök, csak azt a lehangoló tényt állapítom meg, hogy még véletlenül sincs egyetértés semmiben. Nem is lesz egyhamar, mert az emberek nagy része nem is kívánja azt, és annak elérése érdekében nem hajlandó politikai hitvallásán, közösségi hozzáállásán a legkisebb mértékben sem változtatni.

Az első pont: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését”. Ma nincsenek főállású cenzorok, mindenki saját magát ellenőrzi. Nehéz megmondani, hol a határ a szóban és írásban való felelős közmegnyilvánulás és a kényszerhallgatás között. Tény, hogy nem csak a szürkének, de a sajtószabadságnak is megvannak a maga számos árnyalatai. A márciusi ifjak kiáltványában a sajtószabadság követelése nem véletlenül került az élre, hiszen annak hiányát ők szenvedték meg a legjobban akkoriban.

A következő pontok mára mind megvalósultak. Vannak felelős minisztériumok Buda-Pesten, az Országgyűlés olajozottan teszi a dolgát, és ha nem is föltétlenül a törvényszékek, de a törvény előtt biztosan minden polgár egyenlő. Nincsen vallási megkülönböztetés sem. Megvan a nemzeti őrsereg, és a közös teherviselés is nagyjából létezik. Az úrbéri viszonyokat rég elfelejtettük (?), esküdtszék ugyan nem létezik, de a Nemzeti Bank jó kezekben van. Idegen katona csak nagyon kevés van az országban, mi hívtuk őket, ugyanakkor magyar katona is csak nagyon kevés szolgál külföldön, nemzetközi együttműködések résztvevőiként. Nagy megkönnyebbüléssel kijelenthetjük, hogy még a rossz nyelvek szerint sincsenek politikai foglyok Magyarországon! Az utolsó, 12. pont – Unio – egy ideig megvalósult, aztán odalett.

Egyenlőség, szabadság, testvériség! – végződik a felhívás. Ez ma valamelyest anakronisztikusan hangzik. Az egyenlőség és testvériség kiveszett nem csak mindennapjaink szóhasználatából, de gyakorlatából is, viszont a szabadság még sokáig divatos kifejezés marad. Ne panaszkodjunk, sok történelmi viszontagság után, nem állunk rosszul: elmondhatjuk, hogy a márciusi ifjak követelései majdnem teljes mértékben teljesültek. Ma a Talpra magyar!-t csak ünnepi hangvétellel és kegyeleti szándékkal szavalják, nem tömegeket harcba hívó csatakiáltásként.

Szabadság és szerelem szorosan összefonódnak a költők álmaiban. Akárcsak a szerelem, a szabadság is elsősorban önként vállalt önmérsékletet jelent, és sokkal nehezebb megőrizni, mint megszerezni azt. Nincs nagyobb árulás a szerelemben, de a szabadságharcban sem, mint ha ezek szent nevében az emberek között gátakat, korlátokat és falakat emelünk...

(Nyitókép: Léphaft Pál rajza)