Majdnem mindenki megérti és egyetért azzal Romániában, hogy a mai rendkívüli gazdasági helyzetben minden áron el kell kerülnie az országnak a fizetésképtelenséget. Csak az árat nem akarja megfizetni senki. Minden társadalmi kategória, de még az egyéni állampolgár is mind azon háborog, hogy a nyakába akarják varrni a rosszul kormányzott ország embernyomorító extraköltségeit. Mindenki ártatlannak érzi magát a megugrott államadóság és költségvetési deficit ügyében, annál is inkább, mert úgy érzik az emberek, hogy a bőséges idők haszonélvezetéből kihagyták őket, most viszont velük fizettetik meg az ínséges idők költségeit. 

Az új kormány teszi a dolgát és határozottan intézkedik, másrészt a kezét mossa és minden nap adja az áldozati bárányt, mintha tagpártjai közül a megelőző idők országos félremenedzselésénél senki ott nem lett volna… Csakugyan, ki akkor a felelős?

Joggal háborog a társadalom nagy része például a hihetetlen összegekre rúgó különnyugdíjak miatt, míg azok „elszenvedő” alanyai – például a törvényszéki bírák – azon panaszkodnak, hogy nem lehet belőlük rendesen megélni! Háborognak a diákok is, hogy jelentősen visszavettek az ösztöndíjalapból, így a számítások szerint több mint negyvenezer diákkal kevesebbnek jut majd állami támogatás. Ezentúl az egészségügyi hozzájárulást is összehasonlíthatatlanul többen kell befizessék, még a papok és apácák sem kivételek többé. A rendszer, melyben 17 millió biztosított egészségügyi ellátásának finanszírozását valamivel több, mint 6 millió befizető kellene állja, nem működik, így drága hitelből kell pótolni az egészségügyi- és a nyugdíjpénztár költségvetésének a hiányait. Csak néhány „érdekességet” soroltam fel, a listát napestig lehetne folytatni.

Románia a csodák országa! Közvetlen tapasztalatból ismerem egy-két nyugati jólléti állam – egyébként egyre romló – fő mutatóit, óhatatlanul összehasonlítok és őszintén csodálkozom. Ugyanúgy, ahogy azon is mindig csodálkoztam, hogy kifizetetlen villany- vagy vízszámlák tömegével is tovább lehetett a villanyt és a vizet fogyasztani, nem vágták le a szolgáltatást, habár ez a paradicsomi állapot ma már Romániában sem igen létezik. Csodálkozom azon is, ha azt hallom, hogy a fél osztály érdemösztöndíjat kap és azon is, ha a tanárok nem vágják el manapság a diákokat, mert az iskoláknak és egyetemeknek a beiskolázási keretszámok miatt minden diákra és egyetemistára szüksége van.

Mindezt nem a felbolydult, szorongó társadalmi csoportok heveny aggályai iránti érzéketlenségből írom, hanem azért, mert el kell mondanom, hogy saját tapasztalatból tudom, hogy sokkal gazdagabb országok sokkal több és aktívabb hozzájárulást várnak el polgáraik részéről a különböző társadalmi szolgáltatások megfelelő teljesítésében, magyarán, máshol ha nincs egészségügyi biztosításod, nem mehetsz orvoshoz, ha nem tanulsz valóban kiválóan, nem kapsz érdemösztöndíjat és ha elbuksz csak néhány vizsgát is a szociális ösztöndíj is elúszott. Ha sok éven át sok volt a befizetésed, valóban szép nyugdíjad lesz végül, másként nem, mert máshol nincsenek „Übermensch” kategóriák mint Romániában, és a nyugdíjszámítás alapja a rendszerhez való pénzbeli hozzájárulás mértéke.

Románia a csodák országa! Kész csoda, hogy az ország úgy-ahogy, de még mindig működik, és ha mindent egybeveszünk, az a közel tíz százalékos reális deficit sem a világ vége, mert lehetne még annál is sokkal rosszabb. Furcsa gazdasági-társadalmi modell, az biztos, nem hatékony, de valamiért nem is életképtelen. A rendszer fő alapelve, hogy az állam élősködik a polgárai nyakán és viszont, a polgárok az állam nyakán élősködnek. Ha erre még rávesszük a masszív korrupciót, illetve a felelőtlen, hanyag gazdálkodás mérhetetlen, de a felelősökön soha számon nem kért károkozásait is – kiszámította, közölte már valaki, hogy hány milliárdos kárt okozott például a Salrom? – nem tehetünk másként mint, hogy elragadtatással újra meg újra felkiáltsunk: Románia a csodák országa! Bármilyen reform ezt a különleges állapotot, az egyedi csodát veszélyezteti...

A Bolojan-kormány reformokra készül. Az nem reform, csak pénzbehajtás, hogy áfát emelt, vagy hogy a legkevésbé ütőképes társadalmi csoportokon, például a tanügyön spórol amennyit csak lehet, mert ki ijed meg a tanügyiek sztrájkjától? Az viszont már reform, hogy 200 lejről 8 000 lejre szándékszik a kisvállalkozók társasági tőkéjét emelni, vagy, hogy a több tízezer közalkalmazott elbocsátását megcélozva, odacsapják még a közigazgatási törvénybe a törvénytelenül felépített ingatlanokért kirótt új, csillagászati büntetéseket is. Egy olyan országban, ahol a „tolvajos” negyedek nem egy ötszintes villája is engedély nélkül épült, most százezres büntetéseket terveznek egy saját udvaron saját kezűleg felépített fészerért? Mert rendnek kell lenni, úgymond.

Valóban: rendnek kell(ene) lenni, és csak drukkolni lehet azért, hogy a Bolojan-kormány reformjai sikeresek legyenek. A reformokra viszont nagyon kell vigyázni. Nem csak a heves és természetes közegellenállás miatt, az emberek nem szeretik ugyanis a változásokat, de az egekbe kiáltó méltánytalanságot még annál is sokkal kevésbé szeretik! A Bolojan-kormány reformjainak mindenekelőtt az állami vállalatok menedzselésének, illetve és a közszféra adminisztrációjának a megreformálására kellene koncentrálnia, és nem az állampolgárok kialakult életkeretének a teljes felborítására. A sporlást, a megvonásokat, a beszűkült lehetőségeket csak akkor fogadják el a mindennapjaikban az emberek, ha egyben megvalósulni látják a kormány komoly szándékát a felelős gazdálkodásra. Ha nem így történik, ha nem így érzékelik a polgárok, akkor minden reform nem más, mint bravúros kötéltánc a tűzhányó torka felett!