Az amerikai álom lényege: egyéni szabadság, demokrácia és esélyegyenlőség. A végtelen lehetőségek hazájában sokáig nem számított a származás, csak a kemény, ihletett és innovatív munka. A kormányzat jellemzően alig szólt bele az emberek életébe, és hagyta őket boldogulni. A demokrácia biztos alapja a meritokrácia volt, a választópolgárok nem mindig teljes sikerrel ugyan, de arra törekedtek, hogy az Egyesült Államok politikai irányítását az arra érdemesek kezébe adja. Az USA a második Világháború fő győzteseként azért lett nagyhatalom, mert társadalmilag és eszmeileg fel volt készülve erre a státuszra: demokratikus értékrendjének misszionárius kiterjesztése, eredeti, jószándékú hitet takart, míg végül a Pax Americana világmegváltó érett akarata, az úgynevezett „demokrácia-export” véres és kicsinyes háborúiba fulladt.

A világbirodalom hátországában, az USA-ban is eluralkodtak a kedvezőtlen folyamatok: generációról generációra szétnyílt a jövedelmi olló, míg mára az USA polgárai egy százalékának a kezében van a nemzeti vagyon több mint egyharmada! Ilyen körülmények között nem lehet többé esélyegyenlőségről, illetve „végtelen lehetőségekről” beszélni. Ami a demokráciát illeti, ennek törékenységét Donald Trump már az első, de különösen a jelenlegi, második elnöksége alatt nap mint nap bebizonyítja. A demokrácia alapja a törvények előtti egyenlő felelősségvállalás elve, miszerint senki sincsen a törvény fölött. Trump elnök és adminisztrációja tagjainak kijelentései, illetve cselekedetei rendszeresen kétségbe vonják a törvénytisztelet rájuk is vonatkozó kötelezettségét. A második Trump-elnökség alig valamivel több mint kétszáz napjának a története nem más, mint a demokrácia hagyományainak és szabályainak a folyamatos megkérdőjelezése, próbára tétele, és ami még sokkal rosszabb, a konkrét és mindennapos megszegése. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Trump második, szélsőségesen izolacionista–nacionalista elnökségével kezdődően megszűnt az „Amerikai Álom” létezni. Amerika már nem álmodik, de még fel sem ébredt. És szörnyű lesz az ébredés...

Volt egy európai álom is: az USA nagyhatalmi szélárnyékában európai közös házat építeni! A 20. században Nyugat-Európa általában osztotta a demokratikus értékrend angol–amerikai alapjait, és a kedvező történelmi pillanatra várt, hogy ezt az értékrendet és társadalmi berendezkedést a szovjet-szatellit Kelet-Európára kiterjessze, magától értetődően a kapitalista gazdálkodással és szabad piaccal egyetemben, mely a demokrácia anyagi fenntartója. Mi több, a nyugat-európai államférfiak felismerték, hogy nem elég a társadalmakat külön-külön demokratizálni, de fenntartható stabilitásuk érdekében integrálni is szükséges őket. A hosszútávú európai béke és liberális demokrácia megőrzése érdekében úgy gondolták, hogy ha Európa népei mind egy nagy közös házba költöznek, már senki nem lesz érdekelt abban, hogy a házat a többiek fejére omlassza, hiszen maga is annak a lakója. Másként fogalmazva: a megfelelő társadalmi-politikai-gazdasági integráció, illetve a jogharmonizáció következtében és a kölcsönösen megtérülő sokoldalú együttműködés révén a béke mindenkinek sokkal jobban megéri majd, mint a háború. Ez az elképzelés sokáig egész jól működött, mára viszont rendszerszintű támadás alatt áll.

Mi történt? Habár az Európai Unió, mint az európai népek közös ernyőszervezete néhány szerencsés történelmi kontextusú – pl. a Szovjetunió szétesése – évtized során szépen kialakult és megszilárdult, ab ovo számos belső tökéletlenséget és feszültséget hordozott magában. Ezek a feszültségek mára látványosan megnyilvánulnak és nagyon károsan hatnak. Mint minden alkalmazkodás, az európai integráció is bizonyos fokú önfeladással járt és jár, melynek növekvő frusztrációját az európai hatalmi struktúrákhoz hozzá nem férő, esetleg abból kiszorult egyik-másik nemzeti hatalmi elit az EU elleni lázításra használ. A néhány éve még csak elszigetelt, egy-két országnyi partikuláris esetből, mára már komoly veszélypotenciállal bíró populista-szuverenista mozgalom alakult ki, mely már nem az EU-ból való egyedi, országonkénti kiválást, az ilyen-olyan exitet, hanem a „Foglaljuk el Brüsszelt” nemzetközi „projektet” tartja fő ambíciójának.

A szuverenisták jogos társadalmi félelmeket képviselnek ugyan, innen a nagy számú követőjük, mégsem mások mint báránybőrbe bújtatott farkasok: hiába hívják magukat az Európai Parlamentben működő frakciójukban „Patriótáknak”, mert ők nem európai patrióták, ha egyáltalán létezik ilyesmi, de 19. századi beidegződésű, jó öreg nacionalisták, akik számtalan háborút hoztak már a nyakunkra. Ha tényleg képesek lennének ezek a Patrióták „Brüsszelt elfoglalni”, előbb az EU szervezetét dúlnák szét rövid idő alatt, majd teljesen nyilvánvalóan egymás torkának esnének! A szomszédos országok közötti, történelmileg terhelt kapcsolatok indulatai kiszabadulnának az EU-integráció áldásos „bilincséből”, és nagyon könnyen akár fegyverhez is kapnának a régi, elfeledettnek hitt, de még élő sértettségek okán.

Úgy tűnik, hogy az amerikai álomnak vége. Vége lenne az európai álomnak is? A rá leselkedő veszély még soha nem volt ennyire komoly, és az EU gyenge és bürokratikusan bátortalan vezetése, illetve az azt székbe segítő európai vezetők is fölöttébb felelősek ezért. Ideje hát, hogy a Közös Európát fel nem adni akaró erők is végre radikalizálódjanak, és vegyék fel a kesztyűt azokkal szemben, akik önös hatalmi érdekből a 21. századból minden áron a 19. századba rángatnák vissza Európát! Amennyiben az „Európai Álmot” meg akarjuk menteni, sokkal határozottabban kellene ellenük fellépni, sokkal keményebben kellene cselekedni: hagyjuk végre abba a küzdelmet elodázó álmodozást! 

(Nyitókép: Pexels)