A propagandáról nincs mit mondani: se íze, se bűze, azoknak szól, akik még a kevesebbnél is kevesebbel beérik, felületesek és önállótlanok, mirelit-gondolatokból élnek, melyeket készen szállítanak nekik. Sokan vannak mindenütt a világon.

Sokkal izgalmasabb kérdés az úgynevezett narratívák műfaja. Méghogy nem szereti modern korunk a történeteket! Egyik-másik politikai narratíva, vagyis önös szemszögű történetelőadás a mítoszteremtés eszközeivel él és egészen drámai, sőt epikus magasságokba emelkedhet. Ha ihletett és tehetséges, illetve ilyen-olyan okból kifolyólag köztiszteletben álló a „mesélő” közszereplő, és elég sokszor elismétli a történetet, végül az már megcáfolhatatlannak tűnik. Pedig minden történet elkerülhetetlenül torzít és saját- vagyis féligazságokra épül. De hol marad az igazság többi, hiányzó, másik fele? Más történetmondóknál, mások narratíváiban...

A mesélő ember minden rossz szándék nélkül újra kitalálja a megtörtént valóságot és saját igazságot gyúr belőle. Ezt a saját igazságot adja át követőinek, akik lelkesen továbbmesélik azt. Kialakul a narratíva, a történet, mely adott esetben, szándéktalanul vagy szándékosan, de manipulál. Ha politikai vezető a „mesemondó”, narratívája erőteljes társadalmi hatást is kiválthat, és lehetővé teszi akaratának gyakorlatba ültetését, saját céljainak elérését. Mindenképpen tehetséges mesélőnek és/vagy szónoknak kell lennie ahhoz, hogy a narratívát sokan meghallgassák, elfogadják, megszokják és kitartóan rákattanjak, azután már érdekes módon a hűséges követők a számtalan ismétlés ellenére sem unják, és nem kíváncsiak új történetekre, sőt mereven elutasítják azokat.

De lehetnek-e a sajtónak, a médiumoknak narratívái? A híranyagokban semmiképpen sem, mert ha igen, az már álhír, vagyis közönséges propaganda és hazugság. Van viszont egy sajtóműfaj, hol nemcsak elfogadható, de egyenesen kívánatos a történet. A véleménycikk már nevében is utal arra, hogy történet következik: saját vélemény a világ egyik-másik történéséről, a társadalom viselt dolgairól, tulajdonképpen bármiről, amiről egy szerző – vagyis olyan ember, aki erős, ellenállhatatlan belső késztetést érez, hogy a történetet másokkal mindenáron megossza – véleményt alkothat.

Szabad emberek a szabad társadalmakban szabadon véleményt alkothatnak – nagy kegy és kegyelem ez! – egy feltétellel: a valóságban megtörtént valós eseményekre alapozzák a véleményüket. Imaginárius események, fantazmagóriák és fantáziaképek elemzése már más szakma és más műfaj. A véleménycikk-író – irodalmi igényességű „iparűzője” a publicista – kizárólag a valóság elemeiből építkezhet, azokkal vagy azok ellenében érvelhet, de bármilyen eredeti – egyedi vagy mások véleményével homlokegyenest ellenkező véleménye is legyen, a valóságtól, a megtörténttől vagy éppen történőben levőtől, hitelessége elvesztésének kockázata nélkül, semmiképpen nem rugaszkodhat el.

Lássunk egy egyszerű példát. Ha X vagy Y politikus ezt vagy azt mondta, meg lehet róla a véleményem. Megírhatom, közölhetem. Írásommal learathatom mások egyetértésének kellemesen biztató babérjait, vagy éppen ellenkezésének akár durva, fenyegető visszajelzéseit. Egy dolgot nem tehetek csak: nem torzíthatom el, nem másíthatom meg X vagy Y politikus szövegét, nem adhatok olyasmit a szájába, amit ő soha nem mondott. Ha így tennék, mindenképpen hamis a lenne a véleményem, még akkor is, ha az az éles eszű logikai elemzés iskolapéldája, mert eleve rossz a kiindulási pontja, a premisszája.

Sajnos egyes véleménycikkekben pontatlan idézeteket lehet olvasni. Ritkán, vannak átlátszóan érdekvezérelt csúsztatások is, de legtöbb esetben nincs benne szándékosság, „csak” felületesség, illetve az uralkodó kurzus-narratívák átvett délibábja, ami véleménycikkíró esetében azért megbocsáthatatlan, mert a véleménycikkíró egyúttal nyilvános véleményformáló is! Ideális esetben az olvasó mint érett és autonóm médiafogyasztó minden állítást ellenőrizhetne, de ez nem életszerű, nincs ilyen ideális eset. Az olvasó egyetlen garanciája a publicista szakmai-emberi hitelessége, így őneki a kötelessége véleménye premisszáinak ellenőrzése, a tévedések és általuk a mások, még ha szándéktalan megtévesztésének az elkerülése érdekében. Ez az ellenőrzési folyamat mai technikai lehetőségeink mellett könnyű, gyors és kielégítő, éppen csak meg kell tenni. És ha „menő” narratívák szajkózására vállalkozna mégis a véleménycikkíró? Elvégre mások véleményét megerősíteni, történeteit újramondani, továbbadni is lehet vélemény. Ez igaz, mert nem lehet mindenki rendkívül önálló és eredeti, de a forrásellenőrzés szükségessége, kötelessége akkor sem elkerülhető, mert nincsen nagyobb bűn a sajtóban, mint a hamis hírek és a hamis vélemények terjesztése. Akinek nem inge, ne vegye magára...

(Nyitókép: mercadonegro.pe)