Van egy kemény szentencia Kányádi Sándor Krónikás élet című: „akik elmentek közülünk/ nem voltak közülünk valók/ mert ha közülünk valók lettek volna/ nem mentek volna el”. Mondtam ezt én is sok helyen és sokszor, kissé nagyképűen, kissé önbátorítóan, kissé csüggedés ellen. Ma már halkabban hivatkoznék rá, érezvén, hogy az ellen szólna, ami egyre inkább korparancs: a nemzet közti párbeszédet gyengítené. A globalizáció feltétlen hívei valószínű nem értenek velem egyet, de én hiszem, hogy a magyar diaszpórával fenntartott dialógus ugyanolyan nyertes-nyertes állapot, mint a tömb–szórvány kapcsolatok ápolása. Ráadásul a diaszpóra létet nem csak az Óperencián túl lehet megtapasztalni, hanem Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Budapesten is.

A keresztény ember létkörnyezete a diaszpóra. Amint Ermanno Gemre közel két évtizeddel ezelőtt megfogalmazta: főként a nagyvárosi közösségekben egyre világosabbá válik, hogy a kereszténység eredeti létformájához tér vissza, a diaszpóra pedig már nem a múlt címszava, hanem a jövő kulcsszava lett. Érdemes tehát górcső alá venni a diaszpóra létet, amely alapján kidolgozhatóak azok a glokális válaszok, amelyek elviselhetővé tehetik az elembertelenítő globalizáció hatásait.

A diaszpóráról meglepő őszinteséggel vallott a Balatonszárszón megtartott Diaszpóra-konferencián Vass Zoltán, a Kanadai Magyar Református Egyházak Szövetsége elnöke, a torontói Első Magyar Református Egyház lelkipásztora. Aki Kányádi sommás ítélete szerint már nem is lenne közülünk való, azonban prédikációba csomagolt előadása után botorság lenne ezt még csak feltételezni is. Ezt ő maga erősítette meg: „Gyakran az a megbélyegzés éri, a diaszpórában élőket hogy gyökértelenek és hovatartozásuk megkérdőjelezhető. Hallottuk mi az évtizedek során: Gyökértelenek vagytok, hiszen messze éltek az otthontól.” De a gyökér nem ott van, ahol a lábunk áll – hanem ott, ahol a szívünk kapaszkodik. A kivándorló embert nem az otthon földje tartja meg, hanem az emlék, a hit, a közösség, a Krisztusban való identitás.”

A szárnyak szabadsága néha félelmetes – vallotta be Vass Zoltán: „Olyan, mint amikor egy madárfióka először hagyja el a fészket: a levegő bizonytalan, a szél kiszámíthatatlan, de a szárnyak mégis viszik. A diaszpórában élő ember szabadsága nem gyökértelenség, hanem Isten vezetésének tere. Aki rászánta magát, és kiszakadt addigi világából, kitépte gyökereit… Ez így igaz…, de az is igaz, hogy a gyökereit vitte magával. Amit mi gyökér alatt értünk, az a mi azonosság tudatunk, mely nélkül nem maradhattunk volna meg. A magunkkal hozott gyökerek az idegenben talpon maradásunkat biztosították. Az új talajba fokozottabb erővel kellett kapaszkodni, mely az első időszakba próbára tette lelki és fizikai erőnket, de egyben erősítette megtartó gyökereinket.”

Első kézből értesülhettünk arról is, hogy hogyan alakult át a világ: „Nagyon megváltozott a világ, főleg az utóbbi néhány évtizedben. A társadalom többé már nem a keresztyén közösségi életfelfogáshoz igazítja rendjét, hanem legfőbb feladatának az egyén felmagasztalását tartja. Az egyén a nagy öntömjénezés közepette rádöbbent, hogy korábbi elnyomott állapotát számon kérheti az erkölcsében fellazult társadalomtól, amely nemzedékeken át képtelen volt kiállni érte és így „áldozatként” megbocsáthatatlan lelki sérüléseket szenvedett. Majd kijelentette, hogy ma már csak egyetlen bűn létezik, s ez a bűn nem más mint az intolerancia, vagyis a másokkal szemben elutasító magatartás, melyet egyedül csak bárki fenntartás nélküli elfogadásával lehet helyrehozni. 

Az egyén túlhangsúlyozottsága nem mást jelent, mint azt, hogy bármely egyén személyes ügye „magánügy és legkevésbé tartozik megosztani azt a közösséggel. E tendencia az egyén elszigetelődési szándékát szilárdította meg, fölérendelve azt a közösségi életformának. (…) A szabadság és a szabadelvűség korlátlan teret kap az észak-amerikai társadalomban. A társadalom folyamatos szekularizálódásával a tolerancia skálája egyre szélesedik, elgördítve az útjában álló akadékoskodókat és kézzel-lábbal igyekszik az egyházak befolyását is visszaszorítani. A társadalom ott abban a hiszemben él, hogy olyan fejlett önkontrollja van, mely képessé teszi önmaga belső irányítására, de valójában a legerősebb meghatározója, a gazdasági élet szeszélyes hullámzása. A viszonylagos jólét fokmérője pedig az egyén költekezésének mértéke.”

Az új világ néha fenyegető is: „Belecseppentünk egy liberális világba, mely azon fáradozik, hogyan lehetne sikeresen lejáratni és ellenszenvessé tenni ezt a népeket megtartó hagyományt pedig a mi népünk megőrizte krisztusi hitét, nem csupán a honfoglalás után új hazát szervező királyi parancsra, nem fenyegetések nyomására, nem büntetésektől tartva, hanem belső meggyőződésből.” Vass Zoltán nem ragadt le a diaszpóra lét pontos leírásánál, hanem feltette és megválaszolta azt a kérdést, amelyet néhány éven, sőt lehet, hogy néhány hónapon belül nekünk is meg kell válaszolnunk: Akkor hogyan maradhatunk meg? „Tudnunk kell, kihez és hova, tartozunk. Nem szabad elfelejtenünk hovatartozásunkat, mert azok akik ragaszkodnak keresztyén magyar hagyományaikhoz nemcsak nemcsak a tengeren túl, hanem még a tengerben is gyökeret vernek…”

Abban tévedett Kányádi Sándor: hogy akik elmentek, nem közülünk valók. Ma számos erdélyi édesanya és édesapa gondol a Nyugatra távozott, ott boldogulást kereső gyermekére. Kell, hogy együtt gondolkodjunk a földrajzi értelemben vett diaszpórával mi, akik a nagyvárosok szellemi diaszpórájában élünk. Mert összetartozunk.

(Borítókép: reformatus.hu)