Most, hogy lejártak a magyarországi választások, s a négyéves kampány a 2030-as választásokra még nem kezdődött el, eljött az ideje, hogy eloszlassunk két, az anyaországban széles körben elterjedt tévhitet.

Az első tévhit: nem jár szavazati jog annak, aki nem fizet adót. Ugyan én több mint tíz éve fizetek adót Magyarországon, mégsem érzem azt, hogy emiatt lenne jogom részt venni a nemzetem politikai elöljáróinak kiválasztásában. A választójog állampolgársága miatt megilleti a nemzet minden felnőtt korú tagját. Mielőtt bárki azzal érvelne, hogy mi, erdélyi „románok” csak úgy kaptuk az állampolgárságot, hadd jegyezzem meg, hogy mi erdélyi magyarok csak visszakaptuk, amit önhibánkon kívül, a nagyhatalmak önkénye miatt 1920-ban és sokan 1944-ben ismét elveszítettünk. Mi sohasem akartunk elszakadni Magyarországtól, s ha elszakítottak is, lélekben mindig a magyar nemzet részének tekintettük magunkat, s hogy ez jottányit se változzon, komoly erőfeszítéseket tettünk: őriztük anyanyelvünket, kultúránkat gyarapítottuk, figyeltünk az anyaországi trendekre, ellenálltunk az asszimilációs törekvéseknek. Néhányan közülünk ezért még életükkel is fizettek.

A második tévhit: Magyarország a magyar adófizetők forintjaiból alamizsnát nyújtott a szegény rokonnak, amiért nem kapott soha semmit.

A valóság az, hogy az erdélyi magyarok támogatása az anyaország felé legalább akkora mértékű volt, mint az az irigyelt alamizsna. (Egyes számítások szerint az anyaország csak az egytizedét csorgatta vissza Erdélybe annak, amit Erdélytől kapott.)

Erdély hozzájárulása a magyar nemzet boldogulásához egyrészt lelki, szellemi másrészt anyagi hozzájárulás. Vegyük sorra!

Az államiság folytonossága: a hódoltság idején az Erdélyi Fejedelemség őrizte meg a magyar államiság és önállóság lángját, diplomáciai hidat képezve a Nyugat és a Kelet között.

Vallásszabadság: az 1568-as tordai országgyűlés a világon elsőként mondta ki a vallásszabadságot, ami a modern európai gondolkodás egyik alapköve.

Nyelvi és néprajzi kincsestár: Erdély, különösen a Székelyföld és Kalotaszeg, megőrizte a magyar népművészet, zene és nyelv olyan archaikus rétegeit, amelyek az anyaországban a polgárosodás során háttérbe szorultak.

Irodalmi és tudományos nagyságok: olyan meghatározó alakokat adott a nemzetnek, mint Bolyai János, Tamási Áron, Kós Károly vagy Arany János (aki a Partium szülötte), Szabó T. Anna, Dragomán György, Papp Sándor Zsigmond, Bodor Ádám vagy Tamás Gáspár Miklós.

Sajátos világlátás: Az erdélyi lélek – a túlélési ösztön, a tolerancia és a gyakorlatias bölcsesség – fontos eleme a közös magyar identitásnak.

Erdély tehát nem csupán egy földrajzi terület, hanem a magyar nemzet lelki tartaléka, amely nélkül a magyar kultúra és történelem csonka maradna.

És ha ez sem győzné meg a tőlünk a hullatott forintokat irigylő anyaországiakat, hadd említsem meg a szürkeállomány kivándorlást. Az Erdélyből áttelepült vagy ott maradó, de az anyaországgal szoros kapcsolatot ápoló szakemberek, művészek és munkavállalók jelentősen hozzájárulnak Magyarország gazdasági és szellemi teljesítményéhez. Legtehetségesebb gyermekeink, akiket az erdélyi magyar családok nevelnek fel, majd a román állam pénzén képeznek szakemberekké, fiatal orvosokként, kutatókként, műszaki szakemberekként készen kapja Magyarország. Úgy, hogy képzésükre semmit sem fordított. Igaz, ha a Sapientia Egyetemről kerülnek ki, valóban van egy jelentős anyaországi hozzájárulás.

De ez lenne a természetes a jövőben is: közös tehervállalással megőrizni a nemzetet.

* Tamási Áron írásának a címe

(Nyitókép forrása: Kovács Levente/Sapientia EMTE)