Ha egy laktalan szigetre száműznének, melyik az a három könyv, amelyet magammal vinnék? – tették fel nemrég nekem a kérdést középiskolás diákok. Az első két remekművet azonnal megneveztem: a Szentírást és József Attila Összes költeményeit. A harmadiknál kissé bajban voltam – elmerengtem: nem lehetne-e egy Kindle új generációs olvasón magammal vinnem a teljes magyar irodalmat – aztán végül egy elfeledett írónk elfeledett esszéregénye mellett döntöttem. A karcsú, de annál súlyosabb nevelési regény 1977-ben jelent meg a Kriterion könyvkiadónál, azóta többször is kiolvastam, merítettem belőle erőt és szép szavakat.

Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat című remekműve – amint azt Papp Endre írja recenziójában – magába foglalja a nevelési irat, a krónika és emlékbeszéd, a példázat, a fejedelmi „tükör”, a lirizált ismeretelméleti, nyelvpszichológiai és filozófiai traktátus, a nyelvvédő irat, az élettanúsítás, a krónikás parainezis, a regényesített erkölcsi intelem, a pedagógiai-bölcseleti nagyesszé formai elemeit.

A mű középpontjában az anyanyelv áll, az anyanyelv által megőrzött hagyományok, a közösségi érzület és lelkiség. A szerző, akit nem is olyan rég a legszebb szavú társunkként emlegettek kritikusai, olvasói Jézus szavait – „engedjétek hozzám jönni a gyermekeket” – átalakítja metaforikus átvitellel a nyelvi megmaradás jelképes kifejezésévé. A keresztény világképnek a gyermeki lét azt a lelki minőséget jelentette, mely képes a kegyelem elnyerésére. Sütő a gyermek helyére a szavakat helyezi, az anyanyelv szép szavait, amelyek kegyelmi állapotot kínálnak annak, aki nyitott fülekkel hallgatja, tiszta szemekkel olvassa, vagy áhítattal tovább adja őket. A gyerek, az unoka a Megváltó beszédhelyzetét foglalja el, s „jussát” kéri. Az esszéregény cselekménye egy mondatban összefoglalható: megismerjük a beavatási folyamatot, amely során átadja a világot nagyapa kicsi unokájának. A gyermek megszólalása egyben a feltámadást is jelenti, hiszen miközben az utolsó szóval mindnyájan meghalunk, az első kimondott szóval mindnyájan megeleveníttetünk. Sütő András figyelmeztet: az anyanyelvi kultúra az alap, amely távlatot nyit a nagyvilág felé. A világ pedig csak az anyanyelv által ismerhető meg. Mennyivel otthonosabb az erdő, ha megnevezhetjük az égert, a kőrist, a tölgyet, fennebb a lucfenyőt, az ezüstöt vagy a feketefenyőt, mintha csak azt mondjuk rájuk, hogy fák!

A szó valóságot teremt, gondolattársítások sorát hívja elő. A szavak múltat őriznek, egy közösség emlékezetét. A szavak a jövő lehetőségét hívják elő.

Sütő elmond unokájának, és olvasóinak egy koldusmesét: Isten és Szent Péter szavakat koldulni leszállnak a Földre, de megrohasztott beszédet, vélekedésükből kifogyott embereket találnak csak. Isten ekkor tanítást mond nekik, emlékezteti rá őket, hogy a nyelvet egyetlen lényként azért kapta az ember, hogy mindig újrateremthesse magát. „Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember” – fogalmazza meg a végső szentenciát a szerző.

Anyanyelvét nem pusztán a közlés eszközeként használja az ember. Az anyanyelv több mint elsődleges kommunikációs közeg. A lélek és a szív beszéde is. Anyanyelvünkön gondolkodunk, álmodunk, szeretünk. De vigyázzunk! – figyelmeztet Pilinszky János: „A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere.”

Fordítsuk meg együtt ezt a mondatot: őrizzük anyanyelvünket, mint isteni ajándékot, drága kincset, engedjük szívünkhöz közel a szavakat, s a szeretet hatalmát, kegyelmét érezhetjük már az evilági létben.

(Nyitóképünk forrása: szinhaz.hu)