Egy régi, szép metafora jár az eszemben karácsony estéje előtt, amit Martin Buber zsidó filozófus használt az 1950-es években: „Isten-fogyatkozás”. Már nem leljük Istent, mert eltakartuk, miként Hold a Napot, előidézve az istenfogyatkozást – mondja Buber, aki szerint mára képtelenné váltunk teljes énünkkel Isten felé fordulni; így aztán kevés csodálkozni való van azon, ha Nietzsche kétségbeesett kiáltását – „Isten halott” – egyre igazabbnak érezzük. Buber figyelmeztet: nem öltük meg Őt, csupán tulajdon árnyékunkba vontuk, s „holnap kitérhet előle az, ami elé lépett”. Meghökkentően hangzik, tudom.

Buber a napfogyatkozásból vette a hasonlatát: a Nap mindig ragyog és süt; ha mi sötétségbe kerülünk, az nyilván azért van, mert valami közénk és a világító Nap közé került. Miként? Úgy, hogy rohanunk. Fogyasztunk. Számolunk. Hatékonynak, eredményesnek, sikereseknek látjuk, láttatjuk magunkat. Képzelt valónkat helyezzük önmagunk és Isten közé. Elfelejtettünk úgy oda állni Isten elé, amilyenek valójában vagyunk, ha naponként felöltött álruhánkat levetjük, amikor egyedül, amikor magunkra maradunk. Eltitkoljuk szükségeinket, végességünk rémítő tudatát, szeretetre szorultságunkat. Elutasítjuk a karácsony valóságot megvilágító fényét. „Mi annyi mindent emelünk magunk elé és magunk fölé – írta Bogárdi Szabó István –, mindazt, amiről azt gondoljuk, hogy az az igazi élet. De a Holdnak is csak akkor van fénye, ha ráragyog a Nap, s azt veri vissza. Az embernek is csak akkor van fénye, világossága, hogyha Isten fényét tükrözi vissza az életre.” És az élete – teszem hozzá.

Mert Isten nem az önző, féltékeny és haragvó lény. A Betlehemben született Ige értem, érted, érte és értünk is lett testé. Értem, érted, érte és értünk is halt meg a kereszten.

A XXI. század civilizációja vagy keresztény lesz, vagy nem lesz egyáltalán – mondta Mauriac. A jelen kor filozófusai pedig megerősítik jóslatának jogosságát: a kereszténység nem csupán vallás, hanem egy olyan kulturális örökség is, amelynek hatása messze túlmutat az egyházi kereteken. A keresztény értékrend köré egy egész civilizáció épült, melynek még azok is részesei, akik nem vallásosak – hiszen továbbviszik a hagyományt, az erkölcsi alapokat, a gondolkodásmódot.  A kereszténydemokrácia mint politikai irányzat pedig vállalta, hogy versenyre kel más eszmékkel. Így a keresztény gondolkodás megmaradt a közéletben.

Az egyházat az erdélyi társadalomban fontos szerepet betöltő erkölcsi intézménynek tartom. Úgy érzem, hogy hangja kihallatszik a plurális társadalom kórusából, mindaddig, amíg a keresztény üzenet közvetítőjeként és interpretátoraként hiteles marad. Úgy vélem, ha a hit kérdéseiről van szó, az egyház semmiképpen sem hódolhat be a korszellemnek. Feladata a folyamatosság, a hagyományos értékek, az erkölcsi feddhetetlenség és megbízhatóság fenntartása, különösen olyan időkben, amikor minden felbomlóban van.

És igazat adok Martin Bubernek: nem, nem öltük meg Őt, csupán tulajdon árnyékunkba vontuk, de „holnap kitérhet előle az, ami elé lépett”.

Jézus nem azért jött e világba, hogy árnyékban vészelje át az istentelen századokat, hanem hogy a karácsony fényében teljen el földi életünk. A legnagyobb nyomorúságban jön a Szabadító, és az istentelenség drámájának közepette az Atya elküldte a Fiút a világ üdvözítőjéül. Nyisd meg szíved, kedves Olvasóm, s fogadd be Őt! Hogy igazság és kegyelem, szentség és békesség, öröm és véghetetlen szeretet lakozzon veled most, és ha elmúlik az ünnep.

Áldott karácsonyt!