Erdélyt már jó másfél évvel Trianon előtt elveszítette a magyar állam, amikor 1918. december 1-jén Gyulafehérváron a Román Nemzeti Tanács a népek önrendelkezési jogára hivatkozva, kinyilvánította Erdély elszakadását Magyarországtól és csatlakozását a Román Királysághoz.

Az összeomlás már jóval 1920, sőt 1918. december elseje előtt bekövetkezett. Alexandru Vaida-Voevod, a Román Nemzeti Párt országgyűlési képviselője 1918. október 17-én ismertette a pesti Országházban pártja 12-i nagyváradi deklarációját, melyben a Román Nemzeti Pártnak vindikálta a kizárólagos jogot, hogy a közel hárommillió magyarországi románt képviselje, így kétségbe vonva a magyar törvényhozás és kormány jogát a románok feletti hatalomgyakorlásra. Az elszakadás kérdését akkor még óvatosan kerülte. A Román Nemzeti Tanács, amely az őszirózsás forradalom idején a budapesti Vadászkürt-szállóban alakult meg, eleinte együttműködött a magyarral, sőt Jászi Oszkár nemzetiségi-miniszter az RNT támogatására szólított fel.

A Román Nemzeti Tanács 1918 novemberében elérkezettnek látta az időt, hogy fokozatosan átvegye a helyi közigazgatást az ország románok lakta vidékein. November 9-én ultimátumot adtak át a Károlyi-kormánynak, ebben a 14 erdélyi és 9 szomszédos vármegye teljes, Békés-, Csanád-, és Ugocsa-vármegyék pedig egyes területeire a „teljes kormányzói hatalmat” kérték, elutasítás esetén minden további együttműködés megszakítását helyezték kilátásba. Leszögezték ugyanakkor, hogy ezen „román impériumon” más népekkel szemben tiszteletbe fogják tartani a wilsoni elveket.

Másnap, november 10-én I. Ferdinánd román király proklamálta „az összes román egyesítését egy szabad és hatalmas államban”. A magyar kormány együttműködési szándékát jelezve, 13-án Jászi Oszkár bemutatta a Keleti Svájc tervezetét, amely széleskörű önállósággal bíró kantonok révén oldotta volna meg az erdélyi nemzetiségi kérdést.

De ezek már elkésett ajánlatok voltak. Károlyi Mihály megkötötte már a belgrádi konvenciót, amely Erdély jelentős részét a fegyverszüneti vonal mögé juttatta. A román hadsereg november 12-én megindult, hogy birtokba vegye a területet. A bevonulók a román lakosságnak nyújtandó segítségre és a bolsevizmus veszélyére hivatkoztak. Románia fegyveres támogatásának biztos tudatában a Román Nemzeti Tanács elutasította Jászi  Oszkár ajánlatait.

Az elszakadás már 20-án világossá vált, amikor a Román Nemzeti Tanács franciára is lefordított kiáltványban leszögezte szándékukat, miszerint „az erdélyi és magyarországi román nemzet semmi körülmények között sem akar a magyar nemzettel továbbra is bárminő állami közösségben élni (…) az általa lakott területen szabad és független államot létesít”.

Ilyen előzmények után ült össze Gyulafehérvárott a magyarországi románok nemzetgyűlése. A magyar kormány a gyulafehérvári vár tiszti kaszinójának nagytermét bocsátotta a gyűlés rendelkezésére és vonatokat is biztosított a képviselők utazásához.

A nemzetgyűlésen három irányzat dominált a Romániával való egyesülés kérdésében. A szociáldemokraták Románia demokratikus átalakulását szabták a csatlakozás feltételéül, a Ștefan C. Pop körül tömörülők Erdélynek Románián belüli autonómiájáért álltak ki, míg a nemzetgyűlés többsége a feltétel nélküli egyesülés híve volt.

A nemzetgyűlés az azonnali csatlakozást mondta ki, de az új román állam alapvető elveként néhány demokratikus ígéretet is tett, mint például a teljes nemzeti szabadság az itt élő népeknek, sajtó- és egyesülési szabadság, agrár- és választójogi reform.

Az egyesült Románia végleges megszervezéséig Erdély autonómiát kapott, de Bukaresté lett a külügy és a hadügy. 1920-ra az óromániai kormányzat kivette az országos hatalmat az erdélyi románok kezéből.

Az erdélyi magyar értelmiségiek megzavarodva álltak a történtek előtt. Az 1918. december 3-án megjelent Nagyszebeni Reggeli Újságban rezignáltan írták le: „Erdélyt meg fogják szállni! Nem rémisztgetésből mondjuk, hanem megnyugtatásul. Mi is szeretjük Erdély országocskáját. Nehezen tudunk belenyugodni abba, hogy egy idegen nép e földre lép. De barátként közeledik, ezért mi, erdélyi magyarok is barátságosan fogadjuk őket. Nem kiáltjuk az égbe a panaszainkat. A rossz nemzetiségi politikánk hozta létre ezt a helyzetet, melyet most el kell viselnünk. Erdélyben a románok képezik a túlnyomó többséget és Wilson alapjaiban igazságos elvei most a románok uralmát követelik meg. Nekünk, magyaroknak pedig megbocsátható, ha megsiratjuk Erdély elvesztését.” Érdemes kihangsúlyozni azt az egyenességet, mellyel a magyar újságírók – végre – elismerik az igazságot Erdélyről és az osztrák–magyar hatóságok által a románokkal szemben folytatott korlátolt nemzeti politikát. Ezt a cikket lefordították, és másnap megjelent a román sajtóban.

Ugyanaznap a Kolozsvári Hírlap felhívást intézett az erdélyi magyarokhoz, hogy „fogadjuk teljes nyugalommal a történteket… és legyünk teljes bizalommal a román vezetők által elmondottak iránt, melyek szerint tiszteletben fogják tartani az uralmuk alatt álló nemzetiségek összes nemzeti jogát”.

Azóta, 107 éve, ha nem is teljes, de nyugalommal várjuk, hogy a Gyulafehérvári Nyilatkozat ígéretei teljesüljenek. Vagy legalábbis azt, hogy önrendelkezési jogainkat biztosító törvénykezdeményezéseinket zsigerből ne seperjék le a Parlament asztaláról. Tárgyaljunk róluk higgadtan, félelem nélkül.

Román barátainknak pedig méltó ünneplést kívánunk a nemzeti napon!

(Nyitókép forrása: activnews.ro)