Helyzet van! – ismerte fel néhány levitézlett politikus, korábban janicsárrá lett nagymagyar, sértett értelmiségi, arctalan, de jól csengő nevű Forumosok. És politikai hullámlovaglásba kezdtek. Nem árt felidézni, mit rejt a „politikai hullámlovas” kifejezés: olyan szereplőkre utal, akik a közhangulatot, aktuális válságokat vagy népszerű témákat kihasználva, elveiket gyorsan igazítva igyekeznek hatalomra vagy előnyre szert tenni. A politikai marketingben a kreatív, gyakran lejárató kampányok eszközeit alkalmazzák. Ez a fajta opportunista magatartás a hirtelen változó közhangulatra épít.

Nos, napjaink hullámlovasai is megpróbálják meglovagolni az elégedetlenségi hullámot. A politikai hullámlovasok felelőssége abban áll, hogy merre csatornázzák be az elégedetlenséget, és hogy milyen megoldást kínálnak.

Mert a megoldásra szükség van!

Van ugyanis egy helyzet. Elkeserítő. A kormány kitalálta, hogyan lehet mélyen belenyúlni a polgárok zsebébe úgy, hogy emiatt, ne a miniszterelnököt, ne a minisztereket, hanem a polgármestereket szidják. A polgármesterek, akik megszokták a kézivezérlést (hogy őket is így irányítják, s ők is így vezérlik közösségüket), kritikátlanul elfogadták és sebtében alkalmazták a megnövelt helyi adókat. Kiderült, nem a belebegtetett 70 százalékkal emelték a sarcot, hanem megduplázták, megtriplázták. Székelyföld erre fellázadt: hogyan lehet, hogy újabb és újabb adókkal sújtja a kisembert a kormány, miközben a beígért reformot hét hónapja halasztja? És az is eszébe villan a székelyeknek, hogy a kormány nem egy láthatatlan testület, annak tagja az ők érdekképviseletét felvállaló RMDSZ is. Ezt, az érdekképviseletet kínálta fel a választási kampányban. A szavazatokért cserébe – eléggé meggondolatlanul – azt ígérte: ha kormányra kerül, nem engedi meg az adóemeléseket. Aztán mindenkivel szembe jött a valóság. Az RMDSZ-szel is, noha várhatta, mert ha nem várta, vakon kormányzott eddig. És fejbe kólintotta a székelyeket is, akik elég keményfejűek, hogy arculcsapásként éljék meg a kizsebelésüket.

Ezt a valóságot kell kezelni úgy, hogy a képviseltek ismét bízzanak a képviselőkben, akik pillanatra se felejtsék, hogy kivel kötöttek szerződést.

Azok az ellenzéki pártok helyi képviselői, akik aranyos pufajkákban megjelennek a tüntetéseken csak saját bázisukat kívánják növelni, meggyőzni az elégedetlenkedőket, hogy szavazzanak majd rájuk, akik ugyan magyar temetőt dúltak fel, de odakanalizálják majd a tejjel-mézzel folyókat a Székelyföldre.

Azoknak viszont, akik már egyszer elbuktak, a közösségük nem találta alkalmasnak képviseletükre, semmilyen megoldásuk nincs semmire, ezért is ígérhetnek nagyot. Meglovagolva a helyzetet, azt a látszatot keltik, mintha össze tudnának hozni egy új, egy szűz, egy eredményes érdekképviseletet. Sejtésem az, hogy nem tudnak. Pedig egy eredményes, a polgárok igényeire figyelő alakulatra mindig szükség lesz. És szükség van!