Tompa Gábort megvádolták. Azzal, hogy másoktól lopott. Nem egyszer, nem kétszer. Sokszor. Sőt sejteni lehet, hogy állandóan.

Nem Tompa Gábor volt a vádirat elsőfokú vádlottja, kissé úgy került a történetbe, mint Pilátus a krédóba. A felperes Vidnyánszky Attilát és a Nemzeti Színházat célozta meg írásával, de okosan ütötte a nyerget, hogy a ló is értse. Vádjainak erősítésére annak a Szőcs Istvánnak a szellemét idézte meg, akiről tudjuk, hogy fiáról, Szőcs Gézáról is jelentést írt a Szekuritáténak…

A Tompa Gábort inkrimináló írás – amelynek másodlagos célja a neves rendező esetleges Kossuth-díjának lehetetlené tétele („A rossz nyelvek szerint Tompa Gábor ezúttal a Kossuth-díj reményében jött vendégrendezni a Nemzeti Színházba. Március idusán meglátjuk, valóra válik-e a remény”) – sajnos és szerencsére nem szólt akkorát, mint amekkora robbantásnak szánta a szerző.

Sajnos, mert a világ nagy botrányai és a kelet-európai nyomorúság közepette kit érdekelnének a színház ügyes-bajos dolgai?

Szerencsére, mert az erdélyi magyar közvélemény ismét immunis maradt az anyaországi érzékenyítésre. (Erősítsük is immunrendszerünket, mert április 12-ig sokan és sokféle módszerrel, innen is és onnan is próbálják meg azt kikezdeni!)

Demény Péter írt aggódó blogbejegyzést a Tompa Gábort ért vádak kapcsán, amelyben arról értekezik, hogy a vádirat némiképpen megerősíti őt sejtésében, amit „a rendező-igazgató énközpontú jelleméről” korábban is érzett. Demény Péter Tompa Gábor jellem(vissza)fejlődésén mereng el. „Aztán láttam a polkorrekt elleni dühöngéseit is, és hallom, legújabb előadásai többségében oltásellenes és nagyjából minden-ellenes jelenetek szerepelnek. Mi ez a végtelen szorongás, ez az eszeveszett kontroll-vágy?” – írja.

Mintha a rendező, az író, a szobrász, a színész jelleme alapján kellene megítélnünk vagy jellemfejlődése alapján újra kellene értelmeznünk életművét!

Az erdélyi magyar közvéleményt csak kissé felkavaró vádak kapcsán megszületett a budapesti Nemzeti Színház és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös nyilatkozata.

Egy olyan előadás esetében, amely nem jutott el a bemutatóig, szakmailag és etikailag elfogadhatatlan kész állításokat megfogalmazni, vagy művészi megítélést sugallni – olvasható a nyilatkozatban. Ez a megállapítás jogos!

A színházi plágium bizonyítása rendkívül nehéz. A karaktergyilkossági kísérletek súlyosan érinthetik az amúgy is válságban lévő magyar színházat.

Miközben a politikai háborúk mezejét annyira aláaknázták a felek, hogy az ideológiai csatározások lefolytatására azok már alkalmatlanok, ezért vannak, akik a kulturális térbe kívánják azokat transzponálni. Ne tegyük, ne engedjük, hogy mások megtegyék! Túl nagy árat fizetnénk érte, ha így lenne!