A múlt hét végén a sajtó riogatott: technikai recesszióba került Románia gazdasága. És még rátett egy lapáttal: következik az ország hitelminősítése, a junk – „szemét” – kategóriába sorolás a láthatáron!

A hatalmon lévő ellenzék (a PSD) azonnal az „edző” (Ilie Bolojan miniszterelnök) menesztésének a szükségességét lebegtette meg. A hatalom kisebbsége (a PNL és az USR) rögvest Ilie Bolojan támogatásáról biztosított, mondván, hogy a miniszterelnök csak azt tette, amit tennie kellett, amikor megszorításokat vezetett be.

Gyorsan lepörgettem magamban mindazt, amit a pénzügyi megszorítások gazdasági hatásáról autodidakta módon – több ízben saját bőrömön is – tanultam. Rezignáltan állapítottam meg, hogy a technikai recesszió várható és egyenes következménye a megszorításoknak.

A kormányzati kiadások csökkentése és az adóemelés óhatatlanul a kereslet csökkenéséhez és alacsonyabb gazdasági növekedéshez vezet. Ha a termelés visszaesik, a vállalatok kevesebb munkavállalót foglalkoztatnak, ami magasabb munkanélküliséget eredményez. A kormányzati kiadások csökkentése a közszféra dolgozóinak elbocsátásával is járhat. Ezenkívül a „szigorító intézkedésekről” szóló médiahírek tovább csökkentik a fogyasztók és a vállalkozások bizalmát. A munkahelyek elvesztésétől való félelem és az alacsonyabb növekedésre való kilátások a fogyasztókat inkább a megtakarításra, mint a kiadásokra ösztönzik. A takarékosság paradoxona pedig visszafogja a gazdasági növekedést. Kész az ördögi kör minél inkább növekednek az adók, annál inkább visszaesik a gazdaság, újabb adóemelésre kényszerül az állam, amely mentené a költségvetés egyensúlyát.

Lehetne pozitív eredménye is a megszorításoknak és a technikai recessziónak. Például az, hogy a kereslet csökkenése alacsonyabb inflációs nyomást eredményez a gazdaságban. Emellett, ha a kormány korlátozza a közszféra béreit, ez lefelé irányuló nyomást gyakorol a bérekre. Az alacsonyabb bérnövekedés kulcsszerepet játszik az alapvető inflációs nyomás csökkentésében. Csakhogy üröm az örömben: mit használ mindez, ha az infláció az uniós átlag többszöröse, közelít a kétszámjegyűséghez?

A megszorító intézkedések javíthatják a versenyképességet. Az alacsonyabb inflációval történő versenyképesség javítására irányuló kísérlet azonban több évet vehet igénybe. A külkereskedelmi mérleg is erősen kileng a hiány felé, a hazai termelési kapacitások hiánya miatti magas behozatali többlet következtében.

A magasabb adók és az alacsonyabb kiadások javulást eredményeznek a költségvetési hiányban. Ha azonban a magasabb adók recessziót okoznak, kevesebb ember fog dolgozni, és így a jövedelemadó-bevételek valójában csökkenhetnek. Továbbá, ha a megszorító intézkedések munkanélküliséget okoznak, akkor a kormánynak többet kell költenie a szociális ellátásokra is.

A megszorítások nem feltétlenül érintik egyformán a társadalom minden tagját. A legnagyobb vesztesek azok lesznek, akik kisjövedelműek vagy munkanélkülivé válnak.

A megszorító intézkedések (a fiskális konszolidáció) hatása a gazdaságra összetett, és jelentősen függ az időtávtól. Ha a gazdaság gyenge, a megszorítások negatív hatása felerősödik; egy 1%-os költségvetési egyenlegjavítás akár 0,5%-os GDP-visszaesést is okozhat két éven belül – így a szakirodalom. Nekünk ezt kilenc hónap alatt „sikerült” elérnünk… Adósságcsapda is fenyeget: ha a GDP gyorsabban csökken, mint a deficit, az államadósság-ráta (adósság/GDP) paradox módon emelkedhet is.

Csak sóhajtozhatunk az elszalasztott lehetőségek okán, azon, hogy minden közgazdasági tanulmányban hangsúlyozzák, a sikeres pénzügyi konszolidáció kulcsa az időzítés: a gazdasági fellendülés idején végrehajtott megszorítások sokkal kevésbé fájdalmasak, mint a válság idején eszközöltek.

A technikai recesszió beismerése nem ért váratlanul. Bár hónapok óta a lehet még rosszabb is felismeréssel élek, némi reményem mégis maradt. Egy felkínált remény: azzal, hogy a Fitch Ratings hitelminősítő megerősítette Románia befektetésre ajánlott negatív kilátású „BBB-” besorolását, arra hivatkozva, hogy Románia mégis az Európai Unió tagja. „A minősítést Románia Európai Uniós tagsága és az azzal járó tőkeáramlások támasztják alá, amelyek elősegítették a jövedelmek konvergenciáját és a külső finanszírozáshoz való hozzáférést. Az egy főre jutó GDP és a kormányzási mutatók meghaladják a „BBB” kategóriába tartozó országok szintjét” – olvasható a Fitch Ratings motivációjában.

No meg egy halvány remény: Ilie Bolojan is belátja, hogy a közgazdaság tani tételek ugyancsak esetlegesek ha nem vesszük figyelembe az emberi változót. Azt, hogy egy európai országban a kormányzati cselekvés nem hagyhatja figyelmen kívül az emberek tűrőképességét, s végső soron arra az alkotmányos kötelességre kell épülniük, hogy az emberek jólétét kell szolgálniuk, még ha az viszonylagos is.

Ami pedig a PSD–PNL vitát illeti: tévedés lenne azt gondolni, hogy ha lazítunk a költségvetési szigoron és nagyobb költségvetési hiányt engedünk meg, akkor már nem is lesz szükség a fájdalmas és rég óta halasztott reformokra. Franciaországban például, a G7-ek egyik legnagyobb gazdaságainak egyikében az elmúlt 40 évben megszakítás nélkül mindig deficites volt a büdzsé. Jó időkben ugyanúgy, mint rossz időkben. Eközben a GDP-arányos államadósság több mint négyszeresére nőtt: 1981-ben még 21 százalék volt, 2014-ben viszont már megközelítette a 97 százalékot. Ha valaki amellett érvel, hogy most, a gyenge növekedés közepette a megoldás a fiskális lazításban keresendő, azzal tévesen diagnosztizálja a probléma okait. Az adósságprobléma sikeres kezeléséhez elengedhetetlen fenntartható növekedés ideje csak akkor jön el, ha a kormány bevezeti a reformokat, amelyek segítenek elmozdítani azokat az akadályokat, amelyek a versenyképességet csökkentették és visszavetették a valós növekedést. A 2008-as globális pénzügyi válság megmutatta, milyen magas az elhalasztott államreform költsége. Csak be is kellene ezt látni.

Ha a reformok végre elindulnának, a kisember sem látná azt, hogy egyedül ő fizeti meg a mindenkori kormányok tobzódásainak árát.