A napokban tanúi lettünk Kanada látványos közeledésének az Európai Unióhoz. Ursula von der Leyen felvetette, hogy Kanada lenne az EU első „társult tagja. A részletek még nincsenek kidolgozva, maga a társult tagság pedig egyelőre még nem létező uniós jogi kategória. Az cél azonban egyértelmű, Kanada és az EU gazdasági, technológiai, oktatási és katonai kapcsolatainak további összekapcsolása. Ma ezt a folyamatot vizsgáljuk meg közelebbről.

Európa mint civilizáció: Dawson katolikus történetfilozófiája

Christopher Dawson brit katolikus kultúrtörténész a két világháború közötti időszakban írt nagyszerű és érdekes könyveket Európa civilizációs értelmezéséről. Dawson szerint Európa nem csak földrajzi vagy politikai egység, hanem történelmileg kialakult civilizáció. A The Making of Europe című könyve egyik központi gondolata, hogy Európa a Nyugatrómai Birodalom összeomlása után született meg. A római világ kultúrája nem tűnt el, fennmaradt a jogban, a latin műveltségben, az egyházi intézményekben és a kereszténységben. Ezt az örökséget vették át és alakították tovább a birodalom területére betelepülő germán és más, Róma által barbárnak nevezett népek. A „sötét” középkor Dawson számára ezért nem Róma bukása és a vesztfáliai állam megszületése közötti átmenet, hanem az a korszak, amikor a római-keresztény örökség és az új európai népek találkozásából megszületett egy közös civilizáció. Dawson gondolatának az egyik lényeges eleme, hogy a modern nacionalizmus hajlamos elfedni ezt a nemzetállamoknál régebbi európai civilizációs egységet, holott ez a kontinens civilizációs alapja. Azt már én teszem hozzá, hogy nagyon úgy tűnik, hogy jelenleg az európai kontinensen egy újabb nagy politikai ciklus indult el, vagyis a vesztfáliai állam megszűnőben van és az európai államok újfent egy olyan nagy politikai entitásba tagolódnak, melyhez hasonlót utoljára a Római Birodalomban láttunk. (Nem csoda egyébként, hogy a populáris kultúrában és a közösségi médiában egyre inkább a Római Birodalomnak egy idealizált képével találkozunk folyamatosan.) Egyébként még egy mondat erejéig hadd időzzek el a katolikus politikafilozófia mentén, ha belegondolunk, a katolikus egyház eleve egy nemzeteket egyrészt megelőző, majd eredeti kódolása révén ma is a nemzetek felé elmélkedő entitás, szemben a protestantizmussal, melynek mindig is volt egy erőteljes nemzeti vonala.

Összegezve tehát, bizonyos politikai logikák visszatérnek, például a nagyobb rendszerekbe való tartozás, miközben a konkrét intézményi formák mindig az adott korszakhoz alkalmazkodnak. Ez azért érdekes az adott kontextusban, mert Kanada brit és francia történelmi gyökerei, politikai intézményei, jogi és kulturális hagyományai ugyanebből az európai világból nőttek ki. Innen nézve Kanada közeledése az EU-hoz nem új világok találkozása, hanem egy régi civilizációs kapcsolat új politikai, gazdasági és intézményi formába öntése, jómagam ezért ezt a társult tagságot nagyon is reális politikai lehetőségnek tartom. Ennek az új civilizációs és politikai összekapcsolódásnak már jól látható intézményi formái vannak. A CETA (az Európai Unió és Kanada közötti átfogó gazdasági és kereskedelmi megállapodás) megteremtette a gazdasági alapot, Ottawa és Brüsszel pedig most arról is tárgyal, hogy Kanada társult országként bekapcsolódjon az Erasmus programba, az Európai Unió oktatási, képzési és hallgatói mobilitási rendszerébe. Ha ez megtörténik, Kanada lenne az első Európán kívüli ország, amely ilyen társult státuszban csatlakozik a programhoz. Ehhez társul a katonai dimenzió. Kanada az első nem európai ország, amely bekapcsolódott a SAFE-ba, az Európa biztonságát szolgáló uniós védelmi finanszírozási és közös beszerzési eszközbe. Kanada ezen túl hivatalosan kérte felvételét a brit vezetésű Közös Expedíciós Erőbe is, vagyis láthatóan szélesebb európai védelmi hálózatot épít maga köré. Ezek mind olyan konkrét intézményi kötődések, melyek egy hosszú távú összekapcsolódás lehetőségét vetítik előre.

Róma örököse centralizál?

Kifelé tehát az Európai Unió egyre szélesebb gazdasági és stratégiai teret kapcsol magához, miközben befelé ezzel párhuzamosan jelentős intézményi koncentráció zajlik.

Ennek egyik legérdekesebb állomása a Kaja Kallas által vezetett EEAS, vagyis az Európai Külügyi Szolgálat jövőjéről folyó vita. Felmerült a külpolitikai feladatok Bizottság alatti konszolidálása, a Külügyi Szolgálat Tanács alá rendelése, pontosabban az unió egyrészt racionalizálja a rendszert, másrészt pedig az EEAS önállóságának a megszüntetésével lényegében kivennék a döntési lehetőséget a tagállamok kezéből. Ez egy nagy fokú uniós szintű centralizáció szándékára utal, akárhonnan nézem. A külpolitika, a védelem és a hadiipar olyan területek, amelyek hagyományosan a nemzeti szuverenitás legbelső köréhez tartoztak. Most viszont egyre több funkció kerül európai szintre, kezdetnek a külpolitika került terítékre, lehetséges persze, hogy részben Kaja Kallas állandó sikertelensége szolgáltatta ehhez az indokot. Mindeközben Von der Leyen közben egy Európai Biztonsági Tanács létrehozását is felvetette, amelyhez az EU-tagállamokon kívül Nagy-Britannia, Norvégia és Kanada is kapcsolódhatna. Vagyis ugyanaz a folyamat két irányban halad: befelé szorosabb döntéshozatali kör, kifelé pedig egyre szélesebb politikai befolyási kör.

Az EU szoft expanziója

Ez az Európai Unió talán legjellegzetesebb geopolitikai módszere. Nem területeket foglal el, hanem rendszereket kapcsol össze, jelentkezés alapján. Előbb kereskedelmi megállapodást köt, utána szabályozási rendszereket közelít, kutatási és oktatási programokat nyit meg, integrálja a piacokat, majd megjelenik a védelmi és végül a politikai együttműködés. Kanadánál szinte tankönyvszerűen látható ez a folyamat: kereskedelmi megállapodás, kutatási együttműködés, Erasmus+, védelmi beszerzés, stratégiai iparágak, biztonságpolitika, végül pedig a társult tagság gondolata. Egyetlen nagy alkotmányos ugrás helyett egymásra rakódó kapcsolatok egész rendszere jön fokozatosan létre. Ez a klasszikus európai szoft power egy új változata: nem az országhatárokat tolja előre, hanem az európai politikai tér gravitációját növeli.

Washington hibái, Európa lehetősége

Muszáj beszélnünk az Egyesült Államokról is, főleg annak fényében, hogy a legutóbbi nemzetstratégiai terv az egész Amerikai kontinens feletti ellenőrzést tartja a jövő kiemelt feladatának. A fentebb leírt folyamatot konkrétan az Egyesült Államok jelenlegi politikája hozta létre. Kanada erősen kötődik az amerikai piachoz, Carney pont ezért beszél a gazdasági és stratégiai kapcsolatok diverzifikálásáról. Washington kereskedelmi nyomása és a kanadai–amerikai politikai konfliktusok adták az ösztönzést ehhez, pontosabban Trump elnöknek az a bekebelező szándékot tanúsító magatartása, ami a kanadaiak számára ezek szerint annyira ellenszenves, hogy inkább az unió felé orientálódnak.

A Trump nevével fémjelzett amerikai politika egyik paradoxona, hogy a washingtoni vezetés gazdasági és politikai nyomással próbál nagyobb mozgásteret szerezni saját szövetségeseivel szemben, ezzel azonban ugyanakkor arra ösztönzi őket, hogy alternatív gazdasági, katonai és politikai kapcsolatokat építsenek ki. Mindenesetre jól látható, hogy Washington jelenlegi politikája olyan mozgásteret teremtett Európa számára, amelyet az unió a maga megszokott, lassú és intézményépítő módján igyekszik maximálisan kihasználni.

A különutas Közép-Európa mozgástere beszűkül

Végezetül beszéljünk mindezen ismertetett új körülmények kontextusában a saját régiónkról, elvégre számunkra a nagy globális trendek beazonosításának kérdése elsősorban azért fontos, hogy a saját régiónk jövőjének tekintetében sokkal világosabban lássuk a jövő lehetőségeit és/vagy a helyzet szülte politikai kényszereket.

Első pillantásra az uniós centralizáció folyamata ellentmondani látszik annak, hogy közben a kontinens több országában erősödnek a jobboldali, bevándorláskritikus pártok. A kettő azonban nem zárja ki egymást. A jobboldali fordulat jelentős része a migráció, a nemzeti identitás, a kulturális önvédelem és a politikai kontroll kérdéseiből táplálkozik, miközben a védelem, a hadiipar, az energia, a technológia és a külpolitika egyre inkább olyan területekké válnak, amelyeket nem lehet most már kizárólag nemzetállami léptékben kezelni. Európa tehát politikailag akár jobbra is tolódhat, miközben geopolitikailag szorosabban szerveződik. Egy kulturálisan konzervatívabb, a migrációval szemben jóval szigorúbb Európa nem szükségszerűen kevésbé integrált Európa. A politikai tartalom változhat, miközben a stratégiai lépték növekedik.

Ez különösen a kis és közepes közép-európai államok politikai mozgástere számára jelent fontos változást, problémát. Ezek az országok történelmileg gyakran nagyobb hatalmi központok között próbálták megőrizni saját mozgásterüket, és ez a különutas politikai reflex ma is erős. Csakhogy egy olyan Európában, ahol a stratégiai kérdések egyre inkább közös intézményekhez, közös finanszírozáshoz, közös védelmi rendszerekhez és egyre összehangoltabb külpolitikához kötődnek, ennek tényleges tere szükségszerűen még jobban szűkülni fog a jövőben. A nemzetállamok ettől még nem tűnnek el, és a nemzeti identitások sem vesztik el jelentőségüket. A teljes stratégiai különutasság lehetősége azonban egyre kevésbé reális, sőt az elkövetkezőkben még kevésbé lesz lehetséges. A geopolitikai lépték megváltozott, a kis közép-európai államok önállóan nem rendelkeznek azzal a gazdasági, katonai és technológiai súllyal, amely a nagyhatalmi versenyben való valódi autonómiához szükséges.

Ezért azt gondolom, hogy a jelenlegi folyamatok abba az irányba mutatnak, hogy nemzetállamok politikai szuverenitása megmarad kulturális alapelvnek, de abban biztos vagyok, hogy a tényleges geopolitikai stratégiai cselekvés egyre inkább európai keretek közé kerül.

(Nyitókép forrása: gstatic.com)