A minap az általában jól értesült brüsszeli médium, a Politico hasábjain jelent meg egy érdekes eszmefuttatás. A cikk szerzője azt állítja, hogy mivel az Amerikai Egyesült Államok „beleragadt” az iráni elleni háborúba és – érthető módon – minden figyelmét ez a konfliktus köti le, nyomás nehezedik az Európai Unióra, hogy egy, az orosz-ukrán háború lezárására irányuló béketárgyalások lefolytatására alkalmas különmegbízottat nevezzen ki. A cikk állítása szerint erre mind Kijev, mind pedig Moszkva nyitottságot mutat.

Kétség nem fér hozzá, ez egy egyedi, vissza nem térő, mondhatni történelmi pillanat lehet Európa számára. Amennyiben sikerre tudja vinni ezt a folyamatot, nemzetközi súlya növekedhet, talán javíthat az elmúlt években elszenvedett imidzsvesztésen. és talán jóváteheti eddigi hibáit. A helyzet azonban egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amennyire első látásra tűnik. Adódik ugyanis a kérdés, hogy ki az a személy, aki erre képes és alkalmas is lehet, ugyanakkor pedig a két érintett fél, azaz Ukrajna és Oroszország is elfogadja.

Május elején maga Putyin tett egy javaslatot, amelyben Gerhard Schröder volt német kancellárt nevezte meg, mint számára elfogadható személyt. Ezt azonban mind az európaiak, mind pedig az ukránok elvetették. Kaja Kallas, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője úgy fogalmazott, hogy a volt német kancellár személye azért elfogadhatatlan, mert túl szoros szálak kötik a Kremlhez. Schröder az elmúlt években a Rosznyefty orosz olajvállalat igazgatótanácsi tagja és a Nord Stream AG vezérigazgatója is volt. Hasonlóképpen utasította el a volt kancellár személyét Andrij Szihiba ukrán külügyminiszter is, aki némi cinizmussal jegyezte meg, hogy ilyen alapon felkérhető erre a célra a deklaráltan oroszbarát színész, Steven Seagal vagy Gérard Depardieu is.

Miközben a Schröder nevét elvetették az EU-ban, a brüsszeli diplomácia sorra veszi azon személyeket, akik sikerre vihetnék a béketárgyalásokat. Ráadásul a helyzetet tovább nehezíti, hogy a Politico értesülései szerint egy dologban Kijev és Moszkva egyetért: ne egy bizottság, hanem egy személy legyen erre a célra kinevezve. A Politico szerint az első számú jelöltek egyike maga Kaja Kallas. Ami valahol érhető is, hiszen az Európai Unió intézményrendszerében betöltött helye és szerepe erre akár predestinálja is. Vele azonban más gondok vannak, amelyek okán az oroszok nagy valószínűséggel nem fogadnák el a személyét. 

A főképviselő ugyanis a 2024. december 1-i kinevezését követően az egyik legkövetkezetesebb, leghangosabb és legdurvább kritikusa volt Putyinnak, és folyamatosan ellenezte azt, hogy az EU vagy annak bármely állama közvetlen tárgyalásokat folytasson Moszkvával. A brüsszeli lapnak névtelenül nyilatkozó magas rangú uniós diplomata úgy fogalmazott a főképviselő személyéről, hogy sajnos maga Kallas lehetetlenítette el saját maga számára ezt a szerepet.

A lap értesülései szerint a lehetséges személyek rövid listáján szerepel Angela Merkel volt német kancellár neve is. Előnye az, hogy jól ismeri mind Zelenszkijt, mind pedig Putyint, mindkettőjükkel tárgyalt már. Azonban a múltbeli sikertelen közvetítői erőfeszítései, valamint az a nyilatkozat, amelyet a Minszk 1 és Minszk 2 egyezmények kapcsán tett 2022 decemberében a Die Zeit hetilapnak adott terjedelmes interjújában jó eséllyel hiteltelenítik mint közvetítőt az oroszok szemében. Erről maga Putyin is nyilatkozott 2022 év végén, amikor úgy fogalmazott a Merkel-interjúban elhangzottak kapcsán, hogy ez a Nyugat kétszínűségének és árulásának a beismerése volt.

A Politico listáján szereplő potenciális személyek között tűnik fel a finn elnök, Alexander Stubb neve is. A rendelkezésre álló források szerint az ő személye alkalmas is lehet erre a feladatra, ugyanis rendelkezik mediátori tapasztalatokkal, de az ellene szóló orosz érvek sorában igen erősen megjelenhet az, hogy az évtizedekig katonailag semleges Finnország 2023 óta a NATO tagja. Igaz ugyan, hogy a NATO-csatlakozás még Stubb elnöki mandátumának kezdete előtt történt meg, de várhatóan az orosz kifogás így is megfogalmazódik. Ráadásul Stubb az egyik kulcsszereplője volt az Ukrajna melletti kiállásáról és támogatásáról elhíresült és az új európai biztonsági architektúra megtervezését előkészítő, úgynevezett „hajlandók koalíciójának”.

Egy másik potenciális személy, akinek a neve a brüsszeli politikai elit köreiben felmerült Mario Draghi egykori olasz miniszterelnök. A mellette szóló érvek egyike, hogy jó stratéga és a háború alatt nem exponálta magát, nem fogalmazott meg sarkos, oroszellenes álláspontot, így akár még Putyin számára is elfogadható. Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy – legalábbis nyilvánosan – nem mutatott semmiféle hajlandóságot arra, hogy vállalná a közvetítői szerepet.

A cikk szerzője arra is felhívja a figyelmet, hogy Kijev javaslata a különmegbízott személyével kapcsolatban az, hogy a legalkalmasabb egy olyan személy lenne, aki erős uniós támogatással rendelkezik, de nem az Európai Unió tagországaiból származik, ugyanis Putyin nagyfokú bizalmatlanságot táplál az EU-ból származó politikusok és diplomaták iránt. Ilyen értelemben a Politico szerint két személy jöhet szóba: egyrészt a norvég külügyminiszter, Espen Barth Eide, másrészt pedig Szubrahmanjam Dzsajsankar, India jelenlegi külügyminisztere.

A norvég külügyminiszter mellett számos érv szól. Egyrészt rendelkezik egy jelentős mediátori tapasztalattal, amelyet a ciprusi görög–török konfliktus mediálásában szerzett az ENSZ főtitkárának különleges megbízottjaként. Másrészt, a diplomáciai véna mellett igencsak jól ismeri a katonai és geopolitikai valóságokat is, ugyanis külügyminiszteri pályája előtt Norvégia védelmi minisztereként is szolgált. Harmadrészt norvégiai származás is predesztinálja erre a megbízatásra, hiszen köztudott, hogy országa több konfliktusban is a béketeremtő szerepében jelent meg, ezáltal Oslo a nemzetközi konfliktuskezelés egyik leghitelesebb központjaként van nyilvántartva. Végezetül pedig Norvégiának komoly közvetlen tapasztalata van abban is, hogy miként lehet pragmatikusan kezelni az Oroszországgal kialakuló nézeteltéréseket.

Hasonlóképpen alkalmas lehet a közvetítői feladatra az indiai külügyminiszter is. Dzsajsankar mögött több mint négy évtizedes komoly diplomáciai tapasztalat van, aki az Amerikai Egyesült Államok és Kína mellett Moszkvában is tevékenykedett, így jól ismeri a nagyhatalmi logikát és kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik. Ugyanakkor köztudott, hogy az indiai külpolitika a többirányú elkötelezettség (multi-alignment) elve mentén működik, így egyszerre tart fenn jó viszonyt Moszkvával és Washingtonnal, miközben éppen nemrég született meg a szabadkereskedelmi egyezmény India és az Európai Unió között.

Miközben India több évtizedes jó diplomáciai és gazdasági kapcsolatokat ápol Moszkvával, amelyet az orosz–ukrán háború kitörése óta is sikeresen fenntartott, az indiai külügyminiszter hiteles személy Kijev számára is, hisz India több alkalommal is egyértelművé tette az orosz vezetés számára, hogy a mai korban a háború nem kívánatos módja a potenciális érdekellentétek rendezésének. Végezetül pedig India a Globális Dél egyik leghangosabb szószólója is. Maga a külügyminiszter több alkalommal hangsúlyozta, hogy az orosz–ukrán háború leginkább a világ szegényebb felét érinti a legérzékenyebben, ugyanis jelentős mértékben járul hozzá az élelmiszerek és az energiaárak növekedéséhez. Ez az indiai álláspont komoly morális súlyt adhat a háború beszüntetésére való felszólításnak.

A Politico cikk tanulságként azt fogalmazza meg, hogy a tárgyaló kiválasztásának legnagyobb akadálya tulajdonképpen nem is a Putyin vagy Zelenszkij részéről érkező ellenállás, hanem sokkal inkább az, hogy maguk az európaiak képtelenek egymás között megegyezni. Valljuk be, már ez is egy rossz ómen. Ehhez azonban még egy sokkal fontosabb tanulság is hozzáfűzhető: elgondolkodtató ugyanis, hogy a jelenlegi európai állam és kormányfők, illetve a brüsszeli uniós elit sorából nem kerül ki egyetlen egy olyan kaliberű politikus vagy karrierdiplomata, aki alkalmas lenne arra, hogy közvetítsen az orosz–ukrán háborúban és – még ha csak egy röpke pillanatra is – visszaállítsa az EU nagyhatalmi presztízsét. 

A Politico cikk alapján ugyanis minden jel arra mutat, hogy ehhez egy EU-n kívüli szereplőre van szüksége az uniónak. Ezek után jogos a kérdés: vajon hol és mit rontottunk ennyire el?