Az elmúlt napokban, hetekben számos nemzetközi portálon jött szembe az a hír, hogy az Egyesült Arab Emírség kormányzata úgy döntött, hogy törli a brit egyetemeket azon felsőoktatási intézmények listájáról, amelyek magas színvonalú képzést nyújtanak és amelyeken mindeddig az emírség hathatós pénzügyi támogatásával lehetett tanulni. Az új intézkedés értelmében a Nagy-Britanniában tanulni kívánó emírségi egyetemi hallgatók csak és kizárólag az önerőre számíthatnak. 

A döntés oka azonban nem az, hogy a brit egyetemek már nem nyújtják az elvárt színvonalú képzést, hanem az, hogy az arab ország kormányzata szerint az ezeken az egyetemeken tanuló emírségi fiatalok ki vannak téve a radikális, politikai iszlám tanainak. Nem olyan értelemben, hogy a politikai iszlám vagy az iszlám fundamentalizmus részét képezné a hivatalos oktatási anyagnak, hanem úgy, hogy iszlamista szervezetek radikalizáló tevékenységet fejtenek ki a brit campusokon. Első olvasatra megdöbbentőnek tűnt a hír, de rögtön eszembe jutott, hogy jó néhány évvel ezelőtt került a kezembe Ed Husain írói álnéven megírt önvallomása arról, hogy az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején, másodgenerációs angliai muszlimként hogyan került kapcsolatba az iszlám radikalizmussal, majd, mintegy öt év után, miért és hogyan szakított a politikai iszlámmal.

A szerző által átélt és megírt történet több szempontból is megbotránkoztató és egyben tanulságos. Megbotránkoztató abban az értelemben, hogy a mintegy tucatnyi, egymással is rivalizáló, radikális iszlám tanokat hirdető szervezet nem került sem a rendfenntartó, sem pedig a titkosszolgálatok látókörébe. Erről maga a szerző is ír. A politikai iszlámmal való szakítását követően két alkalommal is biztonsági átvilágításon esett át és egyszer sem akadt fenn a szűrőn, amin még ő maga is meglepődött, hiszen meggyőződése volt, hogy azon szervezetek tagjai, amelyekben ő is tevékenykedett, megfigyelés alatt állnak. Megbotránkoztató abban az értelemben is, hogy ezen szervezetek legfontosabb rekrutációs terepe az angliai egyetemek és mecsetek voltak. Az angliai egyetemek termeket és irodákat biztosítottak ezen szervezetek számára és ezáltal lehetővé tették, hogy a radikalizálás, az érzékenyítés már a campusban elkezdődjön. Ennek eredményeképpen fiatal, intelligens és tehetséges muszlimok váltak az egyetemi éveik alatt fanatikusakká. 

Megdöbbentő volt az is olvasni, hogy az egyik iszlám szervezet vezetősége a Wembley stadiont kibérelve tartott több ezres tömeg számára nagygyűlést, amelynek keretében az iszlám vallás felsőbbrendűségét és az iszlám állam, a kalifátus létrehozásának szükségességét, a nyugati demokratikus politikai rendszerek megdöntésének fontosságát és Izrael állam elpusztítását hirdették. Sőt mi több, a délszláv háború idején a Balkánon lemészárolt muszlim testvéreik melletti kiállást nem csupán csak erkölcsi, morális értelemben tartották fontosnak, hanem mellettük harcoló iszlám hitű brit fiatalok beszervezését is tervezték. Történt mindez úgy, hogy a korabeli sajtóban ezen radikális iszlám szervezetek felemelkedéséről és az ezzel járó potenciális veszélyekről cikkeztek.

Elgondolkodtató az is, amit a szerző a szaúdi kormányról és annak külpolitikájáról ír. Az 1962-ben Szaúd-Arábia által létrehozott Muszlim Világliga 1970-ben nyitotta meg londoni irodáját és mind a mai napig ez az iroda működik. A szervezet egészen a 2010-es évekig nagyon erősen a szaúd-arábiai hivatalos vallást, az iszlám vahabita irányvonalát propagálta, valamint mecseteket, iskolákat és kulturális szervezeteket finanszírozott. Ez a mélyen konzervatív és fanatikus irányzat a szaúdi állam pénzén és nagyon sok esetben Szaúd-Arábiában képzett imámok segítségével folytatott radikalizáló tevékenységet Nagy-Britannia városaiban.

Ugyanakkor tanulságos is ez az egész helyzet, hiszen azt látjuk, hogy az Egyesült Arab Emírség kormánya által meghozott radikális döntés oka, az ezzel a lépéssel jelzett probléma, egyáltalán nem újkeletű. Ed Husain elbeszélése alapján ugyanis egyértelmű, hogy ez a jelenség már az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején tapasztalható volt a brit egyetemeken, mecsetekben. Ennek ellenére, legalábbis úgy tűnik, Nagy-Britannia nem tett semmi konkrétat a kialakult helyzet kezelése érdekében. 

Hogy mit tehetett volna mondjuk azon túlmenően, hogy az ezekben a szervezetekben tevékenykedő vezetőket megfigyeli? Egy olyan országban, amely 1991 és 2021 között a muszlim lakosságát szinte megnégyszerezte, talán nem ártott volna elgondolkodni azon, hogy államilag finanszírozott és ellenőrzött imámképzés induljon. Hogy miért lenne fontos ez? A válasz roppant egyszerű: azért mert ez esetben olyan vallási vezetőket lehetne képezni, akik később nem radikalizálnak. Ily módon pedig elkerülhető lenne az, hogy a legkülönbözőbb arab országokból érkezzenek az imámok, akiknek a szolgálatát az esetek nagy részében az adott ország finanszírozza, így elvárható, sőt megkövetelhető tőlük a radikalizáció. Érdekes mód, ilyen típusú képzés Európában legelőször Németországban jelent meg, de véleményem szerint elég későn, 2019-ben. Hasonló kezdeményezések voltak ugyan a 2000-es évek során Belgiumban, Franciaországban és Hollandiában is, de egyelőre a kérdés még mindig nincs megoldva. Mindeközben pedig Nyugat-Európa muszlim lakossága jelentős mértékben növekszik.

Végezetül pedig azt a kérdés is érdemes feltenni, hogy a mintegy 8500 emírségi hallgató, aki eddig állami ösztöndíjjal különböző brit egyetemeken végezte tanulmányait, mely országok felé fog átirányulni? Hol adott az a magasszintű felsőoktatási képzés, mint Nagy-Britanniában, de ugyanakkor nem áll fenn a radikalizálódás veszélye sem? Van néhány tippem erre vonatkozóan, de ezek közül is az egyik legerősebb Kína. Ennek a tippnek több oka is van, de ezt most kifejteni nem lehet, viszont az egyik legerősebb érv az állításom mellett az lehet, hogy az utóbbi évtizedekben a nemzetközi ranglistákon a kínai egyetemek igencsak előkelő helyeken szerepeltek, ráadásul a radikalizáció szempontjából is egy biztonságos környezetet jelentenek. Elképzelhető, hogy a felsőoktatás lesz a következő terület, ahol Európa, ezen belül is Nagy-Britannia, a közeljövőben teret fog veszíteni?

Mindenen túl, a történet pikantériája azért mégiscsak az, hogy egy olyan ország, amelynek a szunnita iszlám a hivatalos vallása, nem engedi fiataljait felsőoktatási tanulmányokat folytatni Nagy-Britanniában, mert attól fél, hogy a radikalizáció és az iszlám fundamentalizmus áldozataivá válnak.