Miközben semmivel sem kerültünk közelebb az orosz-ukrán háború lezárásához, hisz még a magasszintű orosz-ukrán kétoldali tárgyalásokig sem jutottunk el, nemhogy tűzszüneti megállapodásról vagy békéről beszélhessünk, a világ nagyhatalmai tovább játsszák geopolitikai játékaikat. Az elmúlt hetek egyik fontos momentuma az alaszkai Trump-Putyin találkozó volt, amiről már sokan és sokat írtak. Akárcsak a Trump-Zelenszkij washingtoni találkozóról, amely a napvilágot látott információk és képek alapján eléggé megalázó volt az ukrán elnököt elkísérő európai vezetők számára.

Az elmúlt napokban azonban két fontos, jelzésértékű esemény is zajlott a világ másik részén. Augusztus 31. és szeptember 1. között zajlott a kínai Tiencsinben a Sanghaji Együttműködés Szervezetének (SCO) éves csúcstalálkozója. A 2001-ben alapított szervezet tagjai között olyan globális és regionális nagyhatalmak találhatók meg, mint Kína, Oroszország vagy India. Talán elmondható, hogy az orosz-ukrán háború és a Trump neve által fémjelzett új amerikai külpolitika fényében a szervezet szerepe az utóbbi időben felértékelődött.

Az Ukrajna ellen elkövetett orosz agresszió következtében Oroszországra kivetett nyugati szankciók ugyanis a három nagyhatalmat eddig soha nem látott módon közelítette egymáshoz. Legalábbis ennek a jeleit láthattuk a tiencsini találkozón, ahol a három vezető, Hszi Csin-ping, Vlagyimir Putyin és Narendra Modi, számos olyan gesztust és nyilatkozatot tett, amelyek a kapcsolatok elmélyítéséről, szoros együttműködésről és közös gazdasági és innovációs projektekről szólnak. A kínai pártelnök burkolva üzent is az amerikai elnöknek, amikor a globális kormányzás új szakaszáról és a hegemónia és erőpolitika elleni közös kiállásról beszélt.

Meglepő és egyben elgondolkodtató volt az indiai miniszterelnök, Narendra Modi és a kínai pártelnök, Hszi Csin-ping találkozója. A két ország az 1962-es háborút követően, amely a kínai fél győzelmével zárult, messzemenően rossz, időnként ellenséges viszonyt ápolt. Annak ellenére azonban, hogy még mindig vannak határviták a két ország között, a tiencsini találkozó alkalmával a kínai fél a rivalizáció és ellenségeskedés helyett a két ország közötti partnerség fontosságát hangoztatta. Maga az a tény, hogy két vezető hét év után újra személyesen találkozott, valamint a napvilágot látott fényképek, videofelvételek és nyilatkozatok egyaránt azt látszanak igazolni, hogy az évtizedek óta feszült kínai-indiai kapcsolatok történetében egy új szakasz következhet, amely, a nyilatkozatok kulcsszavait visszaidézve, a dialógus, a kölcsönös bizalomépítés, a stabilitás és a béke korszakát nyitják meg a világ két legnépesebb országa történetében.

Hasonló nyilatkozatok hangzottak el Putyin részéről is, aki a SCO-ban az eurázsiai gazdasági fejlődés, stabilitás és biztonság garanciáját látja. Itt érdemes megjegyezni azt is, hogy India és Kína nem volt hajlandó szankciókat alkalmazni Oroszország ellen, sőt, az európai piac egy jelentős részének elvesztésével felszabadult orosz kőolaj és földgáz legnagyobb felvásárlói lettek. És ezen a helyzeten még a Donald Trump által kilátásba helyezett fenyegetés, az orosz termékeket felvásárló országokra kivetett másodlagos szankciók sem tudtak változtatni.

Két nappal a tiencsini SCO-csúcstalálkozó után Pekingben zajlott a Japán kapitulációjával véget érő második világháború 80. évfordulójának emléket állító katonai parádé. A fénykép és videofelvételek arról tanúskodnak, hogy a szeptember 3-i katonai parádé minden idők legnagyobb ilyen típusú rendezvénye volt Kína történetében. A több mint 70 percen keresztül tartó seregszemle alatt a résztvevők megcsodálhatták a kínai hadsereg legmodernebbnek számító katonai eszközparkját. Anélkül, hogy a felvonultatott katonai személyzet és haditechnika részleteibe elmerülnénk, két dolgot érdemes az ünnepség kapcsán kiemelni.

Az egyik az, hogy a dísztribünre együtt vonult ki a kínai, az orosz és az észak-koreai diktátor, ezzel is szimbolizálva azt, hogy a három atomhatalom között egy mindeddig soha nem látott erős kapcsolat alakult ki. A másik fontos mozzanat, amely említést érdemel, a kínai pártelnök által elmondott beszéd, amely – mintegy a tiencsini nyilatkozatok folytatásaként – egyértelművé tette, hogy Kína a kulcsszereplője annak az alternatív világrendnek, amely azt az eltökélt célt tűzte ki, hogy ellensúlyozza a második világháború után kialakult és a hidegháború végével megszilárdult, az Egyesült Államok vezette nyugati világrendet. a kínai pártelnök a katonai parádé alkalmával megtartott díszbeszédében kihangsúlyozta, hogy az emberiség közös jövője a béke vagy háború, a párbeszéd vagy konfrontáció, a kölcsönös előnyök vagy zéró összegű játszmáktól függ, és megerősítette, hogy Kína elkötelezett és megállíthatatlan abban, hogy a történelem jó oldalán állva nem engedi megfélemlíteni magát semmiféle zsarnok által. Ez utóbbi természetesen egy burkolt üzenet volt az Egyesült Államok számára.

Mindezek fényében logikusan tehető fel a kérdés: mi vár ránk, milyen új világban fogjuk élni hétköznapjainkat? A kérdésre biztos választ adni lehetetlen, de azt hiszem, egy-két dolog egyértelműen kijelenthető. Miközben a Kelet az elmúlt évtizedekben folyamatosan erősödött, az Amerikai Egyesült Államok által vezetett Nyugat meggyengülni látszik számos tekintetben, beleértve akár a katonai erőt is. Ennek a legjobb fokmérője talán az, hogy ma már az Egyesült Államok hiába fenyegeti másodlagos szankciókkal Indiát, Narendra Modi kormánya nem hajlandó feladni az oroszokkal ápolt több évtizedes jó viszonyt és az orosz kőolaj egyik legnagyobb felvásárlójává lépett elő a háború kitörését követően.

Nem is beszélve arról, hogy Oroszország bele mert vágni egy olyan háborúba, amelyről egy dolgot biztosan lehetett tudni: a Nyugat nem fogja válasz nélkül hagyni. Ennek ellenére megtette. Úgy ahogy az is bizton kijelenthető, hogy a nyugati világhoz tartozó országok elmúlt években, évtizedben meghozott és elhibázott külpolitikai döntései egy olyan helyzetet teremtettek a globális sakktáblán, amelytől a kül- és geopolitika egykori nagy doyenje, Henry Kissinger óvva intette az Egyesült Államokat: Kína és Oroszország „egymásra talált”, sőt, újabban úgy tűnik, hogy egyre inkább ehhez a pároshoz sodródik India is. Talán ezen a szemüvegen keresztül érdemes az új amerikai külpolitikát is vizsgálni, értelmezni, na de az már egy másik cikk témája. És végezetül egy harmadik következtetés is talán megfogalmazható, még ha erdélyi magyarként, európaiként keserű szívvel teszem is ezt meg, hiszen mindaz, amit az öreg kontinenstől kaptam, fontos és kedves számomra. Ez esetben a József Attila által oly szépen megfogalmazott „érted haragszom, nem ellened” érzése uralkodik bennem.

Azt tapasztalom ugyanis, hogy miközben a világ megváltozni látszik körülöttünk, és olyan ősellenségek, mint India és Kína is képesek baráti lépeseket tenni egymás irányába, mert ebben a geopolitikai-geoökonómiai pillanatban ezt követeli meg az országuk érdeke, mert felismerni vélik azt, hogy egy világrendváltás kapujában állunk, a mi felvilágosult nyugati világunk képtelen (nem akar?) kurzust és diskurzust váltani, foggal-körömmel ragaszkodik egy letűnőfélben lévő világ szabályaihoz, elveihez. Csak őszintén remélni tudom, hogy azok, akik ezeket az életbevágóan fontos döntéseket meghozzák, tudják, hogy mit csinálnak és egy jól átgondolt stratégia mentén cselekednek.