Értetlenül áll Európa az orosz-ukrán háború lezárásával kapcsolatos amerikai nyilatkozatcunami előtt. Történt ugyanis, hogy a múlt hét végén több fórumon, többek között a brüsszeli NATO-főhadiszálláson, majd a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián, a világ egyik legnagyobb szakmai rendezvényén egyértelműen kimondták: az Egyesült Államok elkezdi a béketárgyalásokat Oroszországgal, és Európa nem valószínű, hogy helyet kap a tárgyalóasztalnál. 

A kijelentés sokként érte az európai vezetőket, hétfőre Emmanuel Macron francia elnök válságtanácskozásra hívta az Ukrajna mellett elkötelezett európai vezetőket, többek között Keir Starmer brit miniszterlenököt, Olaf Scholz (még) német kancellárt, Giorgia Meloni olasz miniszterelnököt, Donald Tusk lengyel miniszterelnököt, valamint Mark Rutte NATO-főtitkárt és Ursula von der Leyent, az Európai Bizottság elnökét. Sajtóértesülések szerint a tanácskozás alatt semmi érdemi döntés nem született – itt jegyzem meg, hogy nem is születhetett, hiszen a huszonhét EU-tagországból mindössze nyolc tagállam vezetője volt jelen – pontosabban továbbra sincs fogalmuk a résztvevőknek arról, hogyan kerülnek majd oda a „nagyok” tárgyalóasztalához.

Ami pedig Ukrajna támogatását illeti, itt is „megegyeztek” abban, hogy nem érkezett még el az ideje annak, hogy európai katonákból álló kontingenseket küldjenek Ukrajnába. Valamiért ezen sem csodálkozom, hiszen az Egyesült Államok egyértelművé tette, hogy nem fog amerikai katonákat küldeni ukrán földre, így az európai fegyveres erők valamint azt is kijelentette, hogy amennyiben egyes európai országok ezt megteszik, és katonáik orosz fegyverek áldozatai lesznek, nem fogják támogatni a NATO 5. cikkelyének életbe léptetését.

Európa pedig az Egyesült Államok nélkül, katonai tekintetben – hadiipar, fegyveres erők létszáma stb. – (is) túl gyenge ahhoz, hogy önállóan cselekedjen. Ha mindez úgy van, ahogy a lapok megírták, akkor én alapvetően két dolgot nem értek. Egyrészt érthetetlen számomra, hogy miért gondolta Európa, hogy neki alanyi jogon jár a hely a tárgyalóasztalnál? Vagy másképp fogalmazva, miért lepődött meg a politikai elit, hogy nem kapott meghívást a tárgyalóasztalhoz? Kérdem ezt annál is inkább, hogy még a Trump választási győzelme után, sőt néhány nappal az elnök beiktatása előtt is Európa attól volt hangos, hogy Ukrajnát mindenben és mindennel tovább kell támogatni, hogy igazságos harcát megvívhassa, területeit visszaszerezhesse és Oroszországot legyőzhesse. 

Egyes európai vezetők még arról is nyilatkozgattak, hogy szükség esetén katonai egységeket is küldenének Ukrajnába, igaz, sosem fogalmaztak egyértelműen, hogy milyen céllal. Mindeközben azonban egyértelműen lehetett tudni, hogy Trump elnöki kampányának egyik sarkalatos pontja az orosz-ukrán háború lezárására tett ígérete volt. Ha Európa az amerikai elnök beiktatása előtt teljes mellszélességgel szembement az egyik legfontosabb tervével, ha teljes erőbedobással ellene dolgozott és dolgozik, akkor miért lepődik meg azon, hogy nem kap meghívást a háború lezárását célzó tárgyalásra? 

Aztán meg nézzük meg azt is, hogy kivel kellene egy asztalhoz ülni a tárgyalásokon? Az európai ultraliberális, progresszív, neomarxista politikai körök által démonizált populista amerikai elnökkel és az ugyanezen körök által háborús bűnösnek kikiáltott orosz elnökkel. Hogyan ülhet egy asztalhoz két ilyen „luciferi alkattal” a magát a moralitás felkent papjaként önazonosító európai politikai elit? Véleményem szerint sehogy, hiszen ezzel legitimálja a gonoszt. Marad akkor a kérdés: megérte róluk ilyen terminusokban beszélni? Meggyőződésem, hogy nem. A politikusnak ugyanis nem az a dolga, hogy pálcát törjön, vagy morális ítéletet hozzon más politikusok személye fölött. Nem az a dolga, hogy valakit háborús bűnösnek kiáltson ki. Ez az igazságszolgáltatás feladata. Na meg a hétköznapi embereké.

Ők kialakíthatnak morális álláspontot egy-egy eseménnyel vagy szereplővel kapcsolatban, ahogy ezt – nagyon helyesen – meg is teszik. A politikus, a választott feladata és küldetése azonban más. Neki kutya kötelessége az adott problémát a lehető leggyorsabban, leghatékonyabban és legjobban megoldani úgy, hogy mindeközben az őt megválasztó polgárok érdekeit tartja szem előtt. Mert ő erre és nem másra kapott felhatalmazást. Képviselni az őt megválasztó politikai közösséget!

Ugyanakkor emlékezzünk csak egy pillanatig arra is, hogy mi lett a Franciaország és Németország által 2014-ben tető alá hozott Minszk-1 és Minszk-2 megállapodások vége? Mint Angela Merkel egy 2022 decemberében a Zeit lapnak adott interjújában utalt rá, a cél az volt, hogy Ukrajna számára időt nyerjenek. Az igaz, hogy nem mondatott ki, hogy mire, de azért látva a 2014 és 2022 között történteket, sejteni lehet, hogy miért volt szüksége Ukrajnának időre. Arról már nem is beszélve, hogy sem Németország, sem pedig Franciaország nem próbálták meg kikényszeríteni Ukrajnától az egyezményekben foglaltak betartását. Vajon, ennek van köze ahhoz, hogy nem kaptak helyet a tárgyalóasztalnál? A választ nem tudom, de elgondolkodni talán érdemes.

Ami pedig ebben az egészben a legfájdalmasabb az az, hogy Európa nem csak az orosz-ukrán háborút talán lezáró tárgyalásokról marad le, hanem ennél sokkal nagyobb veszteség éri. Merthogy a február 18-án Rijádban Marco Rubio amerikai és Szergej Lavrov orosz külügyminiszterek között elkezdődő magas szintű amerikai-orosz tárgyalások napirendjén nem csak az orosz-ukrán háború szerepel, arra mérget vehetünk. Jó eséllyel az új világrend(szer) alapjairól is szó esik majd, ami mindannyiunk jövőjét meg fogja határozni. Egy ilyen kaliberű tárgyalássorozatról kiszorulni véleményem szerint nem hiba, hanem bűn.