Amióta Donald J. Trump, az Amerikai Egyesült Államok 47. elnöke letette az esküt, beült az elnöki íróasztal mögé és elkezdte a munkát, a világsajtó egy jelentős része értetlenül áll az egyes bejelentések előtt, folyamatosan kongatja a vészharangokat, durvábbnál durvább forgatókönyveket tárnak olvasóik elé, sőt, egyesek már odáig is elmentek, hogy megkérdőjelezik Trump szellemi frissességét és elvitatják tőle a racionális döntéshozatal képességét.

Nemcsak Európa hördült fel akkor, amikor az amerikai államelnök bejelentette, hogy igényt tart Grönlandra. Teljes döbbenet volt kiolvasható azokból a sorokból is, amelyek Trumpnak azon felvetéséről tudósítottak, miszerint Kanadának az Amerikai Egyesült Államok 51. államává kellene válnia. A Panama-csatorna visszavételéről szóló elnöki eszmefuttatások sem váltottak ki túl nagy szimpátiát a világon. És a sort még hosszasan lehetne folytatni a Kolumbiára gyakorolt nyomással, a Kína, Mexikó, az Európai Unió és Kanada ellen bejelentett (de még nem alkalmazott) vámokkal, a palesztin kérdés megoldására felvázolt tervvel stb.

Értetlenül állunk az eszmefuttatások és döntések előtt, és nem tudjuk hová tenni ezeket. Jogosan tevődik fel a kérdés, hogy mi történik körülöttünk? Mi az oka annak, hogy a hatalomba visszatért elnök ennyire a feje tetejére állította az egész világot? Jómagam is sokat gondolkodtam mindezen, és anélkül, hogy az ördög ügyvédjét játszanám, a realitás talaján állva, arra lehetséges következtetésre jutottam, hogy a trumpi külpolitika hátterében két fontos felismerés húzódik meg.

Mindenekelőtt Trump felismerte, hogy a második világháború után létrejött és hidegháború után kiteljesedett liberális világrendnek jó eséllyel vége. A Pax Americana korszaka lejárt. Működésképtelenek a második világháború után létrejött nemzetközi intézmények, egyesek fölött teljesen eluralkodott az ultraliberális, progresszív ideológia, elégedetlen az egykori harmadik világ, mai nevén a globális dél egy jelentős része, egyre több a kihívó, akik gazdasági és katonai súlyuknak megfelelően követelik helyüket a világ dolgainak irányításában.

Gondoljunk csak bele: az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja Franciaország vagy Nagy Britannia, de nem tagja például India, a maga 1,4 milliárd lakosával, a világ egyik legdinamikusabban fejlődő gazdaságával, mely megelőzte a francia vagy brit gazdaság teljesítményét, vagy dinamikusan növekvő katonai súlyával. A nyugati blokkal szemben alakul egy keleti blokk, a BRICS+, a nyugat pedig, élén az Egyesült Államokkal lassan, de folyamatosan teret veszít.

Ugyanakkor azonban Trump nem akar meghátrálni, nem szeretné az Egyesült Államok világnagyhatalmi státuszát megtépázva, netalán megdöntve látni, ezért keményen játszik. Ez a játék természetesen nem tét nélküli, nem veszélymentes. De talán az egyetlen módja, hogy az amerikai világelsőség még hosszú ideig fennmaradjon, hogy az újonnan kialakuló világrend élén továbbra is az Egyesült Államok legyen a domináns nagyhatalom.

Éppen ezért ha kell, kilép nemzetközi szerződésekből és intézményekből, ha kell, magas vámokkal fenyeget, ha kell, területeket követel országa számára, vagy ha kell, hajlandó akár katonai agresszióval is fenyegetni, hogy célját, ami nem más, mint Amerika primátusa, elérje. Ráadásul mindezt egy olyan történelmi pillanatban teszi, amikor egyre biztosabb, hogy hetek kérdése, s létrejön a Trump-Putyin találkozó. Sok minden állhat vagy bukhat azon, hogy a tárgyalás létrejöttének pillanatában a háborúban meggyengült Oroszországgal szemben egy mennyire erős, vagy legalábbis annak tűnő Egyesült Államok foglal helyet az asztalnál.

Hogy mindez hová vezet, milyen lesz az új világrend(szer) és hogy érjük el annak a kikristályosodását, azt nem tudom. De egy biztos: mindezt lehet kényelmesen hátra dőlve szemlélni, lehet erős és éles szavakkal kritizálni, lehet siránkozni és jajveszékelni, lehet mindezzel egyet nem érteni, zsigerből elutasítani, lehet ragaszkodni az egyre inkább recsegő-ropogó liberális világrendhez stb., de mikor így teszünk, egy pillanatra se felejtsük el, hogy így vagy úgy, de mindez nélkülünk, európaiak nélkül is bekövetkezik.

Ezért azt gondolom, sokkal okosabb lenne, ha nem kritizáló szemlélői, hanem aktív alakítói lennénk ezeknek a folyamatoknak, nem elszenvedői, hanem potenciális nyertesei. Mert Európa sajnos már ma sem megkerülhetetlen tényező a világpolitikában, egyre csökken a világgazdaságban betöltött szerepe is, és a jelenleg tanúsított hozzáállással ez a status quo tovább fog gyengülni, a hatalomvesztés folyamata visszafordíthatatlanná válik, és az EU teljes mértékben súlytalanná válik a nemzetközi színtéren.