Valamikor lelkes facebookos voltam magam is, de immáron egy évtizede elhagytam a Facebookot, pontosan azon okok miatt, amelyek azóta is csak egyre fokozódnak, így nem nézem a Maszolon megjelenő cikkeimre adott reakciókat. Pedig kellene. Egy barátom és hívem, aki folyamatosan facebookozik, azt mondja, hogy legutolsó cikkemért – A csavar fordul egyet – egy úr transzvesztita libernyáknak nevezte a szerzőt, vagyis engem. Feltételezem, hogy hevesen elégedetlen meg nem becsülése jeléül.

Ha máshonnan nem is, de valamelyik komikus filmből biztosan ismerik a jelenetet, mikor a nagy forgalomban az autóvezetők mind idegesek, és egy nagyméretű városi terepjáró pukkancs vezetője rádudál az előtte szerinte túl lassan haladó aprócska kis autóra. Legyen egy Fiát 500-as, például. A böhöm terepjáró bunkó vezetője megint dudál, erre a kis Fiát az út közepén hirtelen megáll, és kiszáll belőle egy… Találgassunk! Egy kedves nagyi, tisztességesen felkontyozott ősz hajjal, esetleg egy önbizalomteli fiatal nő, vagy egy emberi méltóságában mélyen megsértett, nyugdíj előtt álló filozófiatanár. Vagy egy transzvesztita libernyák.

Nem, a fentebb felsoroltak soha nem állnának meg autójukkal az út közepén, soha nem szállnának ki belőle, mert van egy közös jellemzőjük terepjárós megbántójukkal: ők is ugyanannak az előítéletnek a foglyai és áldozatai, mint a terepjáró sofőrje: kategorizálnak, osztályoznak, céduláznak és végül mindent és mindenkit beraknak egy fiókba. Így kerül be az összes agresszív barom, vadállat, háj- és egyéb fej a Nagy Városi Terepjáró (NVT) címkéjű fiókba, míg az összes kispénzű, túl fiatal vagy túl idős, törékeny lúzer, esetleg nyápic értelmiségi, ami ugye még rosszabb, a Kis Fiat (KF) nevű fiókba. Tagadhatatlanul a való világ tényei valamelyest igazolják ezt az előítéletes kategorizálást, viszont semmi sem veszélyesebb, mint egy rosszul összeállított rendszertan – vagy felületes élettapasztalat. Mert mi van akkor, ha a terepjáró agresszíven dudál, de a kis autóból nem a nagyi vagy a filozófiatanár, de egy Piedone méretű-alkatú – emlékeznek még Bud Spencerre? – korpulens férfi száll ki, odamegy a terepjáróhoz, rátenyerel a vezető ajtajára és megkérdezi: „Na, mi baj pajtás?”. Erre a terepjárós bunkónak, annak ellenére, hogy ő sem gyenge ember, nagyon helyes túlélési stratégiaként hirtelen eszébe jut gyermekkori első hét éve és az őt tanítgató édesanyja is, és csak annyit mond, valamelyest dadogva, hogy: „Nincs semmi gond, elnézést kérek. Pardon!” Erre Piedone megnyugszik, öklével barátságosan megpaskolja a terepjáró ajtaját, kellemesen bizsergető fájdalmat okozva magának, illetve kisebb pánikrohamot a nagy terepjáró vezetőjének, de az országúti kaland ezzel annyiban is marad, hiszen egy jó időben, jó helyen elhelyezett pardonnal valóban csodákat lehet művelni. Szégyenkezve vallom be, hogy az eset során nem az impozáns terepjárós, de a szerény fiatos voltam.

Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Kedves uram, Ön terepjárójából – facebookos profilképe alapján, erős és vérmes ember – rádudált kis autómra. Megállok, és Önt is megállítom, hogy autója ablakán behajolva elmondjam: köszönöm! Mert engem már annyiféleképpen hívtak, de a transzvesztita libernyák még nem volt a gyűjteményemben. Nem mondom, hogy nagyon hiányzott volna, de az igazi gyűjtő nem veti meg a szerényebb darabokat sem, így a fasiszta, kommunista, náci, szélsőbal, bértollnok, CIA-ügynök, szélsőjobbos és szekuritátés mellé ezt a kis kedveskedést is odatűzöm, hadd ne fárassza magát hiába ez a vérmes úr.

Tükörbe nézek, és azt látom, hogy ma civilben vagyok, mármint ami a transzvesztitaságomat illeti. Sajnos, semmi huncut és betegesen extra nincsen rajtam, de foltos, szakadt munkaruhát viselek, hiszen éppen szobákat festek. No, nem passzióból és nem is az otthonomat csinosítgatom, hanem egyszerűen azért, mert – többek között – melós (is) vagyok. Valamiből meg kell élni ugyanis, és ezzel a vörösképű, vérmes úr is biztosan egyetért velem, hiszen messziről látszik a Facebook-portréján, hogy keményen dolgozó, tisztességes munkás ember, esetleg földműves maga is, hogy azt ne mondjam paraszt, mert sajnálatos módon e becses szó kiment manapság a divatból. Egész nap fel-le hordom mázsás porhüvelyem a létrán, cipelem a nehéz festékes vedreket, máskor pedig asztaloskodom, és időnként – jó vagy rossz kedvemben – írok: szépirodalmat és publicisztikát.

Drága Pistám, egyetlen Bandikám, ide figyelj te, Jóska! Bocsáss meg, elfelejtettem a Facebookon megnézni a neved. Én is erdélyi magyar vagyok, éppen úgy, mint Te. Ha ebben-abban különbözik is a véleményünk, azért egy-két kupica pálinkát még bekaphatnánk, ennyi csak elvárható tájainkon-kultúrkörünkben az ilyen nehézsúlyú, mázsás férfiaktól, mint Te meg én. Egymás fejét nem lenne muszáj beverni, de végül is az sem olyan nagy baj, rendben van, mégis inkább fogjunk össze és tartogassuk erőinket a valódi ellenségre, mert bizony van. Kedves komám, arra kérlek, hagyd ki életedből a Linné-féle binominális nomenklatúrát – na, most vakarhatod a fejed, mi fán terem ez a csoda, nézd meg gyorsan a Wikipédián – és ne kövesd vakon a népeket megvezető véleményvezérek hamis rendszertanát sem. Ne sértegess, ne kategorizálj, inkább élvezzük mindannyian szép sorjában múló napjaink.

A legjobbakat kívánja Neked, és minden hozzád hasonló rendszertanásznak, honfitársad:

Másréti Kató Zoltán