Alakul a politikai helyzet, a parlamenti választások torokszorongató megpróbáltatásán szerencsésen túljutottunk – mondja még valaki, hogy a félelem rossz tanácsadó –, de az elnökválasztás második fordulója még hátra van.

Van elég saját gondunk idehaza, miért figyelnénk mások bajára, mégis azt javasolom, hogy pillanatig nézzük meg mi történik a világ túlsó felén, mert akár tanulhatunk is belőle. Valóban figyelemre méltó ami az elmúlt hetekben Új-Zélandon történt, történik.

Nem, nem a Harry Potter újabb fejezetét forgatják a csodaszép szigetországban, hanem a maori jogvédelemért folyó harc erőteljes megnyilvánulását láthattuk. A kormányzó jobb-közép koalíció egyik jobboldali kispártja törvénytervezetet nyújtott be a parlamentbe, melyben az 1840-ben megkötött Waitanga szerződés törvényi újraértékelését javasolja – a modern Új-Zéland nevében. A maori közösség annyira felháborodott ezen a törvénytervezeten, hogy parlamenti képviselőik a törvénytervezet első olvasatának szavazását megszakítva hagyományos „haka”-át – tiltakozó táncos-éneklős szertartást – mutattak be a parlamentben, míg szervezeteik kilencnapos „hīkoi” – egy fajta békemenet – megszervezését kezdeményezték, mely a teljes országon végigvonult, végül nagy tömeg gyűlt össze a wellingtoni parlament előtt.

Látványos képsorok járták körbe a világot, mely ámul és csodálkozik.

A világon sokfelé ütköznek az őshonos kisebbségek és a gyakran arrogáns, sőt agresszív többség érdekei, ráadásul a többség kimondva-kimondatlanul a hódítók magasabbrendűségi-érzését is megéli. A maori tiltakozás esetében az az érdekes, hogy egy olyan szerződést védelmeznek, mely egyfelől a brit gyarmatosítók, másfelől több száz maori törzs részéről köttetett meg közel kétszáz éve, és mint ilyen nem hiszem, hogy nagyon elkényeztetné a maorikat, mégis olyan keretet biztosít a maorik jogainak, melynek védelmére tömegesen kiállnak. Attól félnek ugyanis, hogy a modernizálás ürügye alatt a maorik jogfosztására készülődik az új-zélandi jobboldal, melynek egyik parlamenti képviselője a kezdeményező.

Jó látni a nagy tömeget Wellingtonban a parlament előtt hullámzani. A jelek szerint nem fog átmenni a törvénytervezet, mert a legtöbb parlamenti párt politikai mértéktartást gyakorol vagy egyenesen empátiát érez a maorik helyzete iránt. Óhatatlanul magunkra gondolok: mi történne hasonló esetben Erdélyben? Például, ha az ország adminisztratív újjászervezését kezdeményező törvénytervezet a parlament elé kerül megszavazásra? Hogyan reagálnának többségi honfitársaink, ha csizmaszár csattogtatással és hujjujuzással tiltakoznánk mi is a parlamentben?

Románia esetében is azt lehet mondani, hogy eljött a modernizálás ideje, hiszen tagadhatatlanul sok sebből vérzik, és nagyon rossz hatékonysággal működik a Ceausescu által bevezetett megyerendszer. Ahogy a maorik a brit gyarmatosítókkal kötött szerződésüket, úgy védjük mi is a kommunista rezsim által bevezetett megyerendszert, de csak első látásra van ebben ellentmondás. Megszoktuk ugyanis, hogy minden újítás a mi rovásunkra történik. Minden újraszervezés láttán joggal aggódunk, hogy már megint mi húzzuk a rövidebbet. Ami az ország viszonylag nagy számú megyéinek a gazdaságosság jegyében történő fejlesztési régiókra való lecserélésének elképzelését illeti, a kezdeményezők lehet, hogy tudnak számolni, de politikai-társadalmi értelemben véve teljesen autisták. Egy ország adminisztratív-területi felosztásának megszervezése, illetve annak megváltoztatása, a gazdaságosság mellett, összetett történeti-földrajzi-társadalmi feltételrendszert igényel. Pusztán gazdasági számításokkal nem lehet egy ilyen nagyarányú átszervezést komolyan megindokolni, így nem is alaptalanul felmerülhet a sovinizmus és xenofóbia gyanúja.

Hogy javítani kell az adminisztratív kereten az nem kétséges, például megfelelő digitalizálással hatalmas összegek elherdálását lehetne megakadályozni. Ez lenne a mindenki számára előnyös, leginkább járható út, ezzel kellene a közpénzek helyes és hatékony kezelése iránti társadalmi aggodalmat bizonyítani. Az USR, mely ellenzéki párt a hajdani Basescu-féle törvénytervezetet leporolta és a parlamentbe benyújtotta, gondolt egy merészet és nagyot és hangoskodott egy kicsit. Az igazi veszély az, hogy a megerősödött szélsőséges pártok csatlakoznak a kezdeményezéshez és erőlteti fogják a tervet. Elena Lasconi nagyon helyesen tette tehát, hogy az elnökválasztás második fordulója előtt az USR inkriminált törvénytervezetét visszavonná. Hogy a legionárus-simogató „üstökössel” szemben ő a kisebbik rossz nem kétséges, de mennyire szép és helyes lenne, ha a rá szavazó magyaroknak ezzel bebizonyítaná, hogy ő nem is annyira rossz.