Mivel – különösen nemzeti ünnepek táján – annyi hős van a közéletben, elmélkedjünk kicsit a hősökről. Kik a hősök? Kiből lehet hős és kiből nem?

Az igazi hősök fő jellemzője, hogy mindig az utókor állapítja meg róluk, hogy hősök voltak, tehát hősök csakis múlt időben léteznek, még akkor is, ha az utókor saját elképzelései és igényei szerint dönt, így ítéletalkotása elfogult, sőt akár igazságtalan is lehet. Bátor tettekért lehet érdemrendeket osztogatni, de csak a történelemkönyvek lapjairól tudjuk meg majd, hogy ama bizonyos bátor tett hőstett volt-e valójában?

Persze fenti eszmefuttatásomban lehet, hogy nagyon szigorú vagyok. Mindennapjainkban közszájon, a sajtóban és a társadalmi médiában számtalan hősről hallani, olvasni. Kiesik egy gyermek az ablakon és egy éppen arra járó ember ösztönösen, jól működő reflexből elkapja, mégsem azt mondja rá senki, hogy milyen egy ügyes ember, hanem azt mondják rá, hogy ő egy hős. A gyermek szülei számára persze ő csakugyan valódi hős, no de a többi embernek? De hős az is – és nem pusztán állatszerető ember – aki átkíséri a kiskacsákat az úttesten vagy bevisz egy elhagyott kismacskát a menhelyre. És így tovább. Mivel alternatív kifejezéseket, szinonimákat nem használunk, millió esetben hősnek hívjuk azt, aki nem az, alaposan elkoptatva a szó nemes értelmét.

De nézzünk rázósabb eseteket. Hős-e az a katona, akit a lövészárokból rohamra kiparancsolnak, és ha nem megy, máris ott áll mögötte a tisztje lövésre emelt fegyverrel? Hős-e mindenki, aki egy nyertes csatában elesett? Hát azok, akik egy vesztes csata hősei? Szerintem mind-mind csak áldozatok. Hős-e az, aki, ha házát, családját, hazáját megtámadják, fegyvert ragad, hogy megvédje őket, vagy csak legjobb szándéka szerint a kötelességét teljesítő, szeretetét kifejező ember? Hát az, aki életét kockáztatva vagy feláldozva más házára, családjára, hazájára támad fegyverrel, mert népe hőn szeretett vagy csak rettegett nagy vezére úgy parancsolja? Borzalmas és nehéz kérdések ezek, de sok bennük az aktualitás, hiszen az orosz – ukrán háború kapcsán az egész világ meg van kavarodva, zavarodva, és mindenki a saját önző szempontjai és félelmei alapján ítélkezik. Ukrajna távoli támogatói, elsősorban Amerika és Nyugat-Európa azt szeretnék, ha az ukránok hősi mivolta a végső küzdelemig tartana. A Kreml is valami ilyesmire készül orosz részről. És csakugyan, ha geopolitikai magasságokból nézzük, ez a két nép hősi, rettenetes testvérharcot vív egymás ellen, csak azért, hogy hosszú távon másnak kaparja ki a gesztenyét. Az igazi hősiesség persze e háború elkerülése, megelőzése lett volna, de erre egyetlen közvetlen vagy közvetett szereplő nem volt képes és alkalmas. Így lesznek a hősökből végül minden oldalon áldozatok.

A hősködés elsősorban a politikusok kiváltsága. Ha megnézzük, bizony nagyon kevés politikus vált valaha is igazi hőssé, ennek ellenére annál többen hitték, hiszik magukról, hogy ők azok. Bő mellénnyel háborúkról és forradalmakról beszélnek, úgy, hogy messzemenő nagy többségük sem ilyenben, sem olyanban nem vett részt, és egy pillanatig sem kockáztatta az életét. Ha pedig nem – és mindaddig míg nem – még a legjobb szándékú megnyilvánulásuk sem lehet más, mint puszta hősködés, hiába hiszik komolyan, hogy ők a frontvonalon, esetleg a Corvin-közben hősök lennének. Ahhoz előbb kis puskaport kellene szagolni...

Nekem a temesvári forradalom napjai megadták ezt az amúgy egyáltalán nem kívánt kóstolót. Saját szememmel láttam a forradalom első hőseit: a Tőkés László kilakoltatása ellen a Máriánál összegyűlt, égő gyertyával a kézben, némán tüntető kis tömeg nagy része református idős asszonyokból állt! Otthon maradhattak volna, sőt otthon kellett volna maradniuk, de ők eljöttek, odaálltak, kiálltak – hősökké lettek. Emlegeti őket valaki? Mindenki csak Tőkésről beszél. Alig néhány diák voltunk csak ott az öregasszonyok csoportjában, a férfiakról nem is beszélve. Aztán hirtelen meggyűlt a tömeg, az utca embere csatlakozott, kipattant a szikra, elhangzottak az első rendszerellenes bekiabálások, és hamarosan megérkezett két vízágyú és a rohamrendőrség. Szürreális volt az egész, ilyesmivel senkinek nem voltak előzetes tapasztalatai. Mindig az első lépés, az első ütés, az első lövés a legnehezebb.

Futottunk. Futottam. De újra meg újra kimentünk az utcákra. Addig nem is hittem, hogy valódi golyókkal lőnek ránk, míg egy asszony mellettem comblövést nem kapott. Három nap alatt rekedtre kiabáltam magam. Ott voltam éjjel-nappal, mert leírhatatlanul gyűlöltem a rendszert. Minden okom megvolt rá, mert számtalanszor megaláztak, meghurcoltak, és végül az egyetemről is kicsaptak. Eszem ágában sem volt hősnek lenni, nem is voltam az, de ott voltam végig, és minden porcikámmal a rendszer bukását akartam. Húsz éves voltam akkor.

Sokadmagammal laktam Temesváron egy nagy házban, a Béga partján. A forradalomkor szinte minden egyetemista lelkesen kirajzott az utcákra. Volt, aki nem. Ismertem valakit, aki „bölcsen” otthon maradt, majd a rendszerváltás után szép, igaz másodosztályú politikai karriert futott be, többek között temesvári forradalmi egyetemista múltjára hivatkozva.

Gondolom, hogy a forradalmár igazolványt is kiváltotta. Már csak az hiányzik, hogy a hősöknek is igazolványokat osztogassanak…