Néhány nap még, és itt van a temesvári forradalom harmincötödik évfordulója. Számos megemlékezés, megilletődött ünneplés lesz majd hivatott a forradalom és hősei emlékét megtisztelni, nagyságukra emlékeztetni. A politikusok és a hivatásos-igazolványos forradalmárok – néhányan csakugyan részt vettek a forradalomban – majd patetikusan intenek és szónokolnak, illetve jövőbe mutató tanulságokat vonnak le az újabb generációk számára. Nekem forradalmár-igazolványom nincsen, de most előveszem saját emlékeimet, hozzá gyarapodó élettapasztalatom iránytűjét, és az ünneprontás szándéka nélkül megkérdezem: kik voltak a hősök? Mit cselekedtek? Biztos, hogy a megfelelő embereket ünnepeljük?

Einmal ist keinmal – az egyszeri nem számít, mondja a német. Egyszeri hőstett – még ha életet vagy akár világot is ment – lehet pusztán csak jól sikerült hősködés, a pillanat szülte, váratlan esemény ihlette tett. Az igazi hősök azért annyira ritkák, mert kitartó, következetes és töretlenül önzetlen hozzáállást követel meg e rendkívül nehéz erény a birtokosaitól. Mire gondolok? Nelson Mandela és Gandhi valódi hősök voltak, hiszen az első perctől kezdve az utolsóig ugyanazt az utat járták, egész életük folyamán pontosan érezték, hogy mi a helyes és mi nem az. Határozott értékrenddel és megingathatatlan erkölcsi tartással élték le nehéz életüket. Sok évtizedes küzdelmük folyamán nem kerestek kibúvókat, garanciákat, mentségeket, és mikor már milliók követék őket sem húztak soha hasznot népszerűségükből, legalábbis nem szándékosan.

A hősök ideálokat követnek, de soha nem idealisták. A hősök cselekvőképesek. A bátor ember még nem hős, de a hős nem lehet gyáva. Nem vakmerő, ezért gyakran és joggal fél, de mindig úrrá lesz félelmein. Aki soha semmitől nem fél, az vagy beteg vagy hazudik. A  történelemben sokkal több a hőstett, mint a hős, a mai világon pedig az előbbiekből azért vannak mégis annyian, mert, mint minden más, mára ez a szó is inflálódott, a felelőtlen túlhasználattal lepusztítottuk az értelmét.

Én több mint félévszázados életem folyamán csak egyetlen hőst ismertem személyesen. Temesváron voltam egyetemista, 1987 szeptemberében kezdtem meg tanulmányaim az állatorvosi egyetemen, a diktatúra legsötétebb, utolsó éveiben. Itt ismertem meg idősebb Toszó Árpádot. Presbiter volt a „Máriánál”, a belvárosi református gyülekezetben, ahová Tőkés Lászlót büntetésből éppen áthelyezték. Árpi bácsi az ergonómia tudományának egyik első fecskéje volt Romániában és az akkori textilgyárban mérnökként dolgozott. Kenyérkereső állása szerint kalaptervező, amúgy festőművésznő feleségével közösen valósággal örökbe fogadtak engem, a fiúk helyett, akit akkor vittek el katonának a Duna-deltába. Operába vittek, színházba, kiállításokra. Rengeteget tanultam tőlük! Temesváron még a 80-as évek végén is valamelyest levegőhöz lehetett jutni, és a szerb tévén keresztül befújt a szabad világ bizonytalan fuvallata.

Nehéz időket éltünk akkoriban, és a kis református gyülekezetre különösen nehéz idők jártak, ugyanis amióta Tőkés László volt a lelkész, a hatalom nagyon odafigyelt erre a kis nyájra. A semmiből is ügyet kreáltak, és amiket Tőkés László a szószékről kijelentett akkoriban, nem volt semmi! Szinte minden vasárnap eljártam a templomba, hallgattam és csodáltam a nagy embert! Habár nagyon megszerettem, emlékszem, néha irritált Árpi bácsi óvatos visszafogottsága, olyannyira, hogy néha már félénkséggel – kimondanom is szörnyű: gyávasággal – vádoltam őt magamban. Nagyobbat nem is tévedhettem volna! Mentségemre szolgáljon, hogy húszéves, forrófejű, zöldfülű fiatalember voltam.

Aztán megtalálták Újvárossy Ernő presbitert, építészt egy Temesvár-széli erdőben felakasztva. Mára sem tisztázott, hogy karhatalmi gyilkosság vagy „csak” öngyilkosság történt, de tény, hogy a Szekuritáté nagyon rászállt a presbiterre akkoriban. Ő nem volt híres ember, akire a világ odafigyelt volna, viszonylagos védelmet biztosítva ezáltal neki. Akárcsak Árpi bácsi, ő is serényen-szerényen végezte feladatát az egyház ügyei körül, és ezért az életével fizetett. Halála figyelmeztetőjel kellett volna legyen a többieknek: vigyázzatok! De a hősök nem kegyelmeznek, sem maguknak, sem másnak.

Több évtizedes, mára már eldöntött polémia, hogy forradalom volt-e vagy államcsíny 1989 decemberében Romániában? A megszilárduló félhivatalos történelmi kánon szerint Temesváron forradalom volt, aztán erre következett az államcsíny. Amikor mindez történt Romániában, Magyaroszágon már javában zajlott a rendszerváltás, megtörténtek a lengyel parlamenti választások (1989. június) és a cseh bársonyos forradalom is (1989. november), illetve Erich Honecker (1989. október) és Todor Zsivkov (1989. november) is megbukott, a Szovjetunióbeli változásokról nem is beszélve. A nemzetközi eseményeket figyelve, Ceausescu rezsimjének nyilvánvalóan meg voltak számlálva a napjai. Ezt a legbelső hatalmi kör pontosan tudta, de ismerhette a mi lelkészünk is, hiszen az eseményekről ismeretekkel rendelkezett, a külvilággal való kapcsolatai révén. Mi, többiek, végletes elszigeteltségünkben semmit nem tudtunk, semmiről nem hallottunk.

Amit ismereteim szerint még soha nem kérdeztek meg: a rezsim megbuktatásához elmaradhatott volna a forradalom, de elég lett volna az államcsíny, vagy pusztán egy palotaforradalom? Mert nem a forradalom, hanem az államcsíny buktatta meg a Kárpátok Géniuszát, az biztos – és tette el láb alól. Az államcsíny résztvevőinek nagyon kellett ürügyként egy jó kis forradalom. Bármi áron. Megkapták.

A történelemről számtalan leckét lehet tartani, de a történelem maga nem lecke. Nehéz visszanézni és tisztán látni a múltban, de néha lassan letisztul a kép. Ki volt az igazi hős és ki volt az önző célokat követő bátor férfi? Soha el nem felejtem, Toszó Árpád a Máriánál, egyfolytában arra biztatott minket, hogy várjunk türelemmel, csak még egy kicsit várni kell! Várjatok! – mondta.

Nem vártunk. Tőkés nem várt, ütött a történelmi órája, melyet semmi áron el nem szalaszthatott: kipattintotta a szikrát! Három napon keresztül, éjjel-nappal kinn voltam, skandáltam, menekültem-bujkáltam, félelemtől reszketve. és győzelmi katarzistól felszabadultan sírtam és nevettem a véres utcákon, és azt hittem forradalmár vagyok, mint ahogy a körülöttem hullámzó tízezrek is ugyanazt hitték magukról. Szörnyű volt később ráébredni, hogy mi csak statiszták voltunk, naiv bábuk. Jó ideje rájöttem, miért biztatott id. Toszó Árpád, hogy türelemmel várjunk! Dehogy gyávaságból! Pontosan látta, és minden áron igyekezett elkerülni, hogy eszköznek adjuk magunkat azok kezébe, akik az életünkre törtek. Nem sikerült neki, mert akinek szólt az intés, nem hallgatott rá: feltartóztathatatlanul be kellett saját sorsát teljesítenie. Szerencsétlensége, hogy túlélte saját forradalmát, melyben nagyot alakított, aztán a világ és az élet megcáfolta őt. Az ókori ember jól érezte mennyire tragikus figura a hős.

Idősebb Toszó Árpádot nem sokkal a rendszer bukása után, valaki hátulról az utcán leszúrta. Sokáig önkívületben feküdt a kórházban, aztán visszaadta lelkét teremtőjének. Megölték. A legbátrabb ember volt, akit valaha ismertem. Nem tudom hányan emlékeznek még rá? Én emlékszem.

(Nyitókép: Tőkés László sajtóirodája)