A magyar kultúra napjának reggelén Kosztolányit olvasom. A gondolkodót, akinek semmi nem volt fontosabb a magyar műveltségnél, miközben magyarsága éppoly természetes volt, mint hogy csíkos inget viselt.

Egy vers, Kölcsey Hymnus-ának datálása miatt lett január 22. a magyar kultúra napja. S a magyar kultúra egyrészt a költészetben él. „Minden nagy költészet családias. A család tagjai az idegen számára jelentéktelen, érthetetlen adomákat mesélnek egy kisgyerekről, aki hajdanában mindnyájunk ismerőse volt, emlékeznek valamire, amire az idegen nem emlékezhet és elmosolyodnak. Valami ilyesmihez hasonló a költészet. Nyelvünk szellemében él, melyben összeforradunk valamennyien, akármiféle politikai hiten élünk. Nem dicsekszünk azzal, hogy hűek vagyunk ehhez a nyelvhez. Mi magunk vagyunk a hűség. Nem állítjuk azt sem, hogy csak vele, általa, érette lélegzünk. Mi magunk vagyunk ez a nyelv. Vér vízzé válhat, pártot is üthet, de ez a szellemi közösség megronthatatlan, elmozdíthatatlan” – írja Kosztolányi.

Másrészt a magyar kultúra a dalban él. „Csodálatos is, hogy egy nótáról mi minden jut eszébe egy magyarnak – jegyzi meg Kosztolányi. – De még csodálatosabb, hogy egy nótáról minden magyarnak ugyanaz jut eszébe. Nem a szöveg idézi föl ezt bennük, hanem valami sajátos kedélyhullámzás, melyet a hangok és a hozzájuk fűződő régi emlékek indítanak meg, szinte függetlenül a szövegtől, s ha valaki szavakba tudná foglalni, hogy mit is gondolnak és éreznek már emberöltők óta olyankor, mikor a Kék nefelejcs-et vagy a Nem ütik a jogászt agyon-t hallgatják, akkor ezek a le nem írt szövegek minden korban és minden egyénnél szinte szóról szóra egyeznének, s ezekből talán össze is lehetne állítani egy nemzeti bölcselet mozaiképületét.”

Harmadrészt pompás plasztikákból, negyedrészt tánclejtésekből, felkavaró filmkockákból, színészi gesztusokból és ki tudja még mi mindenből él a magyar kultúra. Mert a kultúra él, gazdagodik, s van része, amely elsenyved.

A kultúra azért tűnik öröknek, mert élő, alakuló. A kultúrát nem lehet átörökíteni nemzedékről nemzedékre, azt minden generációnak meg kell szereznie magának. Azt minden nemzedék szépíróinak, dalosainak, képzőművészeinek, színészeinek át kell nyújtaniuk közösségük tagjainak.

Kosztolányi az 1930-as évi írói konferencián – Széchenyi Istvánt megidézve – kegyetlen játékot játszott írótársaival. Halál komolyan a következőket mondta: „Mondd – de őszintén felelj nekem –: mit akarsz még te költő, író, művész a huszadik században s főképp mit akarsz itt, minálunk? Kacagnom kell, ha rád pillantok. Egy szegény, eladósodott földmívesnép fia vagy, egy megköpdösött, porig alázott nemzet gyermeke, egy néhány vármegyére csonkított, éhes ország fölösleges kenyérpusztítója. Kasza-kapakerülő vagy, nevetséges anakronizmus, csökevény szerv. Legjobb esetben fényűzési cikk vagy. Te vagy az az aranyozott gipszrózsa, amely az oromfalról legelőször pottyant le, mikor régi, kedves tanyánkat összedöntötték. Fogalmam sincs, miért lézengsz még ezen a földön? Biztosítalak, hogy nem olvasnak. Se téged, se mást. Nem szeretnek. De nem is nagyon gyűlölnek. Egyszerűen közönyösek irántad. Ha nem hiszed, kukkants be néhány előkelő könyvesboltba, figyeld meg, milyen testvériesen árulnak petrezselymet a magyar könyvek, milyen fölényes mosollyal tolják félre azok, akik még betűkkel telenyomtatott papirost vásárolhatnak.”

Változott-e a világ az azóta eltelt közel egy évszázadban?

Mintha semmit sem – már mondanád, ha nem olvasnád tovább Kosztolányi beszédét: „felelek arra a kérdésre, melyet mellünknek szegeztek, hogy: lenni vagy nem lenni? Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni, kétfelé vívó nyugatinak és keletinek, nagyrafeszülő alkotóakaratnak s alázatos munkásnak. Aki Rolls-Royce-ról és kéjlakokról álmodozik, az távozzék innen. Aki csak a »mester« címre tart igényt s nem arra, hogy egy nép tanítómestere legyen, annak itt nincs helye. Akiben nem szunnyad egy szikra a széchenyis építők hitéből, apostoliságából, az nem való ide. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk – »áldjon vagy verjen sors keze« –: ez a mi küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.”

Száz év alatt ez az attitűd is a kultúránk része lett. S maradt a vágy, hogy a magyar kultúra napja ne csak január 22. legyen. Ne csak ünnepnapja legyen a magyar műveltségnek, mert a kultúra a helytállás segédeszköze. Váljon hát hétköznapivá az, ami természeténél fogva fenséges.

(Nyitókép: Országos Széchenyi Könyvtár/Facebook)