A minap a The Economist hasábjain jelent meg egy érdekes eszmefuttatás arról, hogy az elmúlt évtizedben a nyugati tudományosság milyen fokú leszakadást mutat a kínai egyetemekkel és kutatóintézetekkel szemben. A szerző a világ egyik legnagyobb és legrangosabb tudományos kiadója, a Nature által évente közzétett statisztikából indul ki, amely azt méri, hogy a világ vezető mintegy 80 tudományos folyóiratában publikáló kutatók milyen intézményi kötődéssel, háttérrel rendelkeznek. Habár a cikkben felvonultatott adatok nem mindig felelnek meg a Nature honlapján fellelhető statisztikáknak, maga a trend, amire a szerző igyekszik felhívni a figyelmet, teljes mértékben helyénvaló a számok tükrében.

A Nature-index szerint 2016-ban a top 10 rangsorban még csak egy kínai intézmény volt, a maradék kilenc között pedig egy japán és nyolc nyugati egyetem vagy kutatóintézet volt megtalálható. Már ebben a rangsorban is az első helyen a Kínai Tudományos Akadémia állt, majd ezt követte a Harvard, a franciaországi Nemzeti Tudományos Kutatási Központ (CNRS), a németországi Max Planck Intézet, az amerikai Stanford Egyetem és a Massachusetts Institute of Technology (MIT), a Német Kutatóközpontok Hermann von Helmholtz Intézete, a Tokiói Egyetem, végül pedig a két brit egyetem, az Oxford és a Cambridge zárta a sort. Ez a rangsor azonban az elmúlt évtizedben jelentős mértékben alakult át. 2020-ban az ugyancsak kínai University of Science and Technology of China is bekerült a top 10-be, majd az évek multával fokozatosan bővült a kínai egyetemek száma az első tízben, egyre több híres-neves, nagy hagyománnyal rendelkező nyugati egyetemet utasítva maguk mögé. Így alakult ki a 2023-as rangsor, amelyben már az első tíz egyetem és kutatóintézet között mindössze két amerikait (Harvard a második helyen és Stanford a hatodikon), egy németet (Max Planck Intézet a harmadik helyen) és egy franciát (Francia Nemzeti Tudományos Kutatási Központ a negyedik helyen) találunk. A maradék hat helyet pedig sorrendben a Kínai Tudományos Akadémia (Chinese Academy of Sciences, első hely), a University of Chinese Academy of Sciences (ötödik hely), a University of Science and Technology of China (hetedik hely), a Nanjing University (nyolcadik hely), a Peking University (kilencedik hely) és a Tsinghua University (10. hely) foglalják el. Sőt mi több, ha a top 20-ba is belenézünk, további négy kínai egyetemet találunk a listán.

A legutolsó Nature-index azonban még ennél is lesújtóbb képet mutat, ugyanis a top 10-ben mindössze egy nyugati intézmény, a Harvard található meg az előkelő első helyen, azonban az ezt követő kilenc egyetem és kutatóintézet egytől-egyig kínai! A valamikor top 10-ben benne lévő Stanford a 12., az MIT a 13., az Oxford a 17., a Tokiói Egyetem a 20., míg a Cambridge a 21. helyre csúszott vissza.

Mennyire megbízható a Nature-index, tehetjük fel a kérdést. Egyáltalán hogyan, milyen módszerrel készülnek ezek az évente megismételt felmérések? Mennyire lehet ezeket hitelesnek tekinteni? A cikk szerzője is rávilágít arra, hogy az alkalmazott módszertan Kína számára kedvező lehet, ezért is mutat ilyen jelentős fejlődést. Én azonban azt gondolom, hogy nem ezek a fontos kérdések. Sokkal fontosabb az, amire a The Economicsban megjelent cikk írója is rámutat, mégpedig hogy egyrészt az elmúlt évtizedben Kína minden más versenytársánál nagyobb ütemben növelte a kutatásra, innovációra és fejlesztésre fordított finanszírozást, másrészt pedig az a tény, hogy sikerült olyan jól képzett kutatókat hazatelepíteni, akik korábban külföldön tevékenykedtek, kutattak. Mindez pedig jelentős mértékben megmutatkozott az olyan tudományterületeken, mint a kémia, a különböző mérnöki tudományok, az anyagtudomány vagy a számítástechnika, robotika. Hogy csak egy példát hozzak ide az eredeti cikkből, a Nature-index előkelő harmadik helyén szerepelő Zhejiang University hallgatója volt a DeepSeek néven elhíresült mesterséges intelligenciát kifejlesztő kínai vállalat alapítója, Liang Wenfeng.

Mit is jelent azonban mindez Európa, a Nyugat számára? Figyelembe véve azt, hogy a rangsor összeállításakor a pálya Kína felé lejtett, valamint akár azt a másik érvet is, miszerint korszakmegváltó értékes kutatási eredmény vagy innováció nem csak és kizárólag az előkelő helyeken jegyzett, nagy hagyománnyal rendelkező intézményekből származhat, véleményem szerint mégiscsak elgondolkodtató a kirajzolódott trend. Mégiscsak az látszik a számokból, hogy egy évtized alatt a nagy hagyománnyal rendelkező ikonikus nyugati, európai és amerikai egyetemek és kutatóintézetek számos tudományterületen (köztük néhány kulcsfontosságú doménium) lemaradni látszanak ebben a versenyben. Úgy, ahogy a termelés, az ipar, az áruk előállításának területén is háttérbe szorult a Nyugat, most a kutatás és innováció terén is folyamatosan pozíciókat veszít. Ez a lemaradás pedig csak és kizárólag hosszútávú és jól kigondolt, megvalósítható stratégiával, jelentős pénzügyi ráfordítással és brain drainnel, magyarosan agyelszívással dolgozható le. Az Európai Unió, a nemzetállamok és a nagytőke közös célja és egyben érdeke kellene legyen az innovatív kutatások finanszírozása. Úgy ahogy az EU-s és nemzeti stratégiák kidolgozása sem várathat magára. Mindez azonban kevésbé tűnik valószínűnek. A lassan egy évtizede folyamatosan krízishelyzetben lévő, irányvesztett Európa ma is számos olyan kihívással és kockázattal küszködik, amelyek arra engednek következtetni, hogy a K+F támogatása helyett a pénz más területekre lesz átirányítva. Gondolok itt a NATO által elvárt 5%-os cél teljesítésére, az ukrán állam és hadsereg támogatására, az erőltetett zöld átállásra, a migrációra, a számos ideológiai pótcselekvésekre, és a 2030-as céldátummal ellátott európai fegyverkezési programra. Mindez pedig történik egy teljesen kiszámíthatatlan nemzetközi környezetben, mondhatni egy átalakuló világrendben, ahol a jövő egyre inkább kiszámíthatatlanabb, ahol már a szövetségeseidben sem lehet teljes bizalmad.

A jövő – sajnos – ebből a szempontból sem tűnik biztatónak. Talán végre érdemes lenne megállni egy pillanatra és komplex, átfogó és realista módon végiggondolni az Európai Unió jelenlegi helyzetét és jövőjét. Mert a gazdasági, kutatási és innovációs, geopolitikai, diplomáciai stb. területen bekövetkező folyamatos térvesztés előbb-utóbb oda vezet, hogy az EU teljesen súlytalan aktorrá válik a nagy sakktáblán. Ami egyben azt is jelent(het)i, hogy a nagyhatalmak játékszerévé zsugorodunk. És ennek már vannak érezhető jelei, ha icipicit szétnézünk a nagyvilágban.

(Nyitóképünk forrása: chathamhouse.org)