Március havának utolsó napján zajlott le az immár szokásos U-CFR városi focirangadó, ami minden kulturált európai városban egy örömünnep. Így van ez Londonban, Liverpoolban, Manchesterben, Madridban, Barcelonában és a példákat még hosszan lehetne sorolni. Nem ez a helyzet azonban a kincses városban. 

Amióta ugyanis a két kolozsvári fociklub a román labdarúgás elit ligájában játszik, a városban szinte folyamatosan hallunk arról, hogy a fehér-feketék ultrái a vasutasok szurkolóira vagy annak vélt személyekre „vadásznak”. A derbik előtt pedig maximálisan eluralkodik a gyűlölet, sőt, sok esetben egyenesen az agresszió. Így történt ez hétfőn este is, amikor nem sokkal az utolsó sípszó után 15-20 maszkos U-s focihuligán a nyílt utcán hazafelé tartó magyar kiskorúakra támadt rá és vert meg kegyetlenül. 

A közös szurkolás nyújtotta élmény helyett kis híján tragédiába fulladt a két brutálisan bántalmazott fiatal estéje. A fiatalokat ért atrocitás igencsak felkavarta a kedélyeket, sokakban megdöbbentést váltott ki. A normálisan gondolkodó emberek nemzetiségtől függetlenül ítélték el a történteket és követelik a tettesek megbüntetését. Mindeközben azonban elfelejtünk egy fontos dolgot: ez nem elég! Nem elég, mert ez nem az első alkalom, hogy a Szamos-parti focihuligánok, az egykori egyetemi csapat és általában a sport szellemiségét semmibe véve, olyan tettekre szánják el magukat, amelyek akár emberéletet is követelhetnek. Úgy, ahogy a múltban már követeltek is. 

És hogyha ezt az egyre inkább eluralkodó jelenséget, a sportpályákon és azon kívül folyamatosan fokozódó verbális, és esetenként a tettlegességig fajuló agressziót a román hatóságok (csendőrség, rendőrség, ügyészség stb.), sportszövetségek és sportklubok, valamint a politikai elit nem veszik komolyan és nem lépnek fel a lehető leghatározottabban és legkeményebben ellene, akkor könnyen megjósolható, hogy ez ennél csak rosszabb lesz. Márpedig mindeddig úgy tűnik, nem veszik komolyan, és ennek alátámasztására álljon itt néhány érv a múltból.

Először beszéljünk a 2007-es esetről, amikor a fehér-fekete ultrák egy csoportja támadt rá egy magyar nemzetiségű személyre, egyes hírek szerint vasutas szurkolóra, aki két nap kóma után belehalt sérüléseibe. De emlékezni kell arra is, hogy ugyancsak az „egyetemisták” voltak azok, akik 2017-ben a Fellegváron rátámadtak a vasutas csapat magyar szurkolói által szervezett majálison résztvevő személyekre, akik feleségeik és gyerekeik társaságában örvendeztek a foci, a jó idő és a baráti társaság nyújtotta lehetőségnek. És a hétfői esetnek is volt nacionalista-soviniszta jellege, ugyanis a hírek szerint a megvert fiatalok semmiféle olyan ruhadarabot vagy kiegészítőt nem viseltek, amelyek köthetők lennének a vasutas klubhoz. Bűnük csupán annyi volt, hogy az utcán magyarul beszéltek.

Ugyanezek az ultrák azonban más esetekben is agresszíven léptek fel, akár hivatalos személyek ellen is. Mindenekelőtt érdemes emlékezni arra, hogy 2009-ben ugyancsak egy városi rangadó előtt az egyetemi (sic!) csapat ultrái egy szolgálatot teljesítő csendőrt támadtak meg és vertek félholtra. De ugyanezen csapat „szurkolói” voltak azok is, akik 2019-ben a saját stadionjukban dobtak fejbe egy ugyancsak szolgálatot teljesítő csendőrt csak azért, mert a dolgát próbálta végezni, amikor a Hermanstadt elleni meccs 88. percében egy tucat szurkoló betört a pályára. A rendőr súlyos fejsérüléseket szenvedett. És ezek csak a legsúlyosabb esetek.

Ismételjünk tehát: Kolozsvár, 2007, 2009, 2017, 2019 és 2025. Azt gondolom, ezt már nem lehet elszigetelt esetként kezelni. És ha még emellé tesszük a számos hasonló bukaresti történetet is, akkor  egy folyamatosan velünk lévő jelenségről kell beszélni. Ha pedig nem akarjuk, hogy ez így folytatódjon és tovább eszkalálódjon, további emberi életeket követeljen, csak egy jó válasz van: egységesen és a lehető legkeményebben fellépni a huligánok és az azokat megtűrő klubok ellen. Sem a sportlétesítményekben, sem azokon kívül nincs helye a nacionalista, sovén, rasszista vagy xenofób megnyilvánulásoknak, a gyűlöletbeszédnek, az uszításnak, az agresszivitásra való felbujtásnak, az agresszióról nem is beszélve. Ma már minden stadion tele van kamerákkal, a nagyvárosok utcáit és tereit is kamerák tucatjai figyelik a nap huszonnégy órájában, ezek pedig jelentős mértékben megkönnyítik az elkövetők beazonosítását. És ha néhányukat be lehet azonosítani, akkor rajtuk keresztül az összes elkövetőt elő lehet állítani. Ez csak akarat kérdése. De ez még nem elég. Az elkövetett tetteket ne lehessen megúszni néhány százlejes pénzbírsággal, de még felfüggesztett börtönbüntetéssel se!

Ezeket a lehető legsúlyosabb büntetőjogi kategóriába kell besorolni, és a törvény által kiszabható büntetés maximumát kell kiszabni ezekre az embertelen tetteket elkövető személyekre. Az elkövetőket örök életre ki kell tiltani a sportlétesítményekből, és ellenőrizni kell, hogy ez meg is valósuljon. Erre jó gyakorlattal éppen a britek szolgálhatnak. A bűnüldözés és az igazságszolgáltatás mellett a kluboknak is fontos szerep jut abban, hogy a sok esetben álságos, hárító és semmitmondó elhatárolódó nyilatkozatokon túlmenően cselekvően is részt vegyenek az ilyen típusú embertelen viselkedés megelőzésében, megfékezésében. Ők maguk is fel kellene lépjenek saját ultráik ellen, ha azok bűntetteket követnek el. És felelősségük van a sportszövetségeknek is. 

Sokkal határozottabban és keményebben kellene fellépni a klubokkal szemben. A pénzbírság mellett, melyek általában pár tízezer lejes nagyságrendűek, nyugodtan lehetne élni a zártkapus mérkőzésekkel és pontlevonásos büntetéssel is. Emlékszünk még a Sepsi OSK – U Craiova meccsre, amikor a bíró a magyarokat szidalmazó és ellenük uszító rigmusok skandálásáért vetett véget a mérkőzésnek? Ebből kellene gyakorlatot csinálni, ez kellene legyen az általános hozzáállás. Ahogy elkezdődik az egyes klubok ultrái által hőn imádott „Ki a magyarokkal az országból!” rigmus skandálása, a mérkőzést azonnal fel kellene függeszteni. És ugyanígy eljárni minden más sovén, xenofób vagy rasszista megnyilvánulás vagy a gyűlöletbeszéd esetén. 

Nem is beszélve a klubokat támogató cégek, intézmények felelősségéről. Minden egyes támogatási szerződésnek szerves részét kellene képezze a rasszista, soviniszta, xenofób megnyilvánulásoktól, a gyűlöletbeszédtől és az agresszió minden formájától való elhatárolódás kötelezettségének klauzulája, ami akár a szerződés semmisségét is eredményezhetné, ha a klub ebben nem partner. 

A jelen esetben például elvárható lenne, hogy az ötcsillagos város több mint egy évtizede regnáló polgármestere a „fehérfeketék” győzelme okozta eufória után kiálljon és állást foglaljon a történtekkel kapcsolatban és ne elmaszatolni próbálja ezt a brutalitással elkövetett agressziót. Már csak azért is, mert a városi tanács a mindannyiunk adólejeiből a 2024-es esztendőben 12,2 millió lejjel támogatta azt a focicsapatot, amelynek az ultrái felelősek a fentebb ismertetett tettek elkövetéséért. Ez a támogatás pedig egyáltalán nem elenyésző összeg, hiszen a klub 2024-es költségvetésének mintegy egyharmadát teszi ki! De mindez nem történik meg, csak nagyon ritka esetben. Nem ez a normalitás, hanem ez a kivétel. És hogy ez így alakult, annak már rendszerszintű és politikai okai (is) vannak. Erről talán egy másik írásban.

Végezetül pedig még annyit, hogy az ilyen és ehhez hasonló tetteket elkövető személyeknek véleményem szerint semmi közük nincs a drukkerekhez, számukra a szurkolói érzés ismeretlen. Ezek az emberek huligánok, ezeknek az embereknek sem a sport, sem a klub, sem a csapatszínek nem szentek. Ők nem tudnak örülni a csapat sikereinek, és még inkább képtelenek elfogadni, ha a kedvenceik veszítenek. Ők csak a balhé miatt járnak ki a stadionba, ezt keresik a meccs alatt és azt követően is.

Nekik köszönhető az, hogy egyes romániai lelátók nem biztonságosak, hogy a hétköznapi szurkoló nem mer a kedvenc játékosa mezében vagy kedvenc csapata sáljával a nyakában végigvonulni az utcán. Mint ahogy nekik köszönhető az is, hogy felelős ember ma már nem tudja nyugodt szívvel kivinni vagy kiengedni gyerekeit egy-egy focimeccsre. Nehéz szívvel teszi, mert esélyes, hogy a sürgősségi osztályon látja viszont, és ez még a jobbik eset.