Lezajlott a meglepően rövid hágai NATO-csúcs, amely több szempontból is érdekes volt. Legelőször talán azt érdemes megjegyezni, hogy az állam- és kormányfők idei találkozójára az ukrán elnök nem kapott meghívást, aminek a diplomácia nyelvén is üzenetértéke van. Ráadásul a zárónyilatkozatban Ukrajna egy bővített mondat erejéig jelent meg, amelynek lényege úgy summázható, hogy a NATO-tagországok elkötelezettek maradnak a megtámadott Ukrajna támogatása terén. Ugyanakkor azt is érdemes talán megjegyezni, hogy a szövetséget érő hosszútávú és tartós fenyegetésekkel kapcsolatban a tagországok által elfogadott zárónyilatkozat ez alkalommal Oroszországot és a terrorizmust nevesítette. Végezetül azt is érdemes megemlíteni, hogy újraválasztása óta ez volt az első csúcsértekezlet, amelyen Donald Trump részt vett.

De mindennél talán még szembetűnőbb az, hogy a zárónyilatkozat első pontjában a tagországok állam- és kormányfői fontosnak tartották a tavalyi, washingtoni summit után újra kihangsúlyozni a kollektív védelem iránti elkötelezettségük. A NATO alapszerződésének (Washingtoni Szerződés) híres 5. cikkelyéről van szó, amely kimondja, hogy a NATO bármely tagját ért támadást a tagországok úgy értelmezik, mint a szövetség megtámadása, és továbbra is készek egységesen fellépni az agresszor ellen. Az, hogy az 5. cikkely felemlegetése és a kollektív védelem melletti elköteleződés megerősítése mot-a-mot belekerült a konferencia záródokumentumába, véleményem szerint három fontos célt szolgál: egyrészt, ebben a háborús periódusban, a tagországok számára fontos üzenet a biztonsági garanciák tekintetében, másrészt egy burkolt figyelmeztetés Oroszország számára is, amellyel azt üzenik, hogy bármiféle támadásnak értékelhető katonai lépést, provokációt a szövetség casus belliként értelmezhet és ennek megfelelően járhat el, végezetül pedig Biden után Trump is kimondta (kimondatták vele?), hogy a NATO továbbra is számíthat az Egyesült Államokra.

Végül pedig a zárónyilatkozat hosszasan taglalja azt is, hogy tekintettel a megváltozott nemzetközi környezetre és az ezzel járó fenyegetésekre, a tagországok megállapodtak abban is, hogy 2035-ig a nemzeti GDP legalább 5%-át fogják a védelmi képességek fejlesztésére, valamint ezzel összefüggő területek (infrastruktúra-fejlesztés, kritikus infrastruktúrák védelme, reziliencia-növelés, innováció és fejlesztés a védelmi iparban) fejlesztésére fordítani. A NATO ugyanis csak így biztosíthatja azokat a képességeket, erőforrásokat és infrastruktúrákat, amelyek az elrettentéshez és a védelemhez szükségesek, valamint lehetővé teszik a válságmegelőzést és -kezelést. A nyilatkozat szépen hangzik, de ha szétszálazzuk egy kicsit az információkat, már messzemenően nem annyira biztató. Induljunk ki abból, hogy 2024-ben a NATO-tagországok közül a szövetség által kiadott jelentés alapján mindössze 24-en tettek eleget az érvényben lévő 2%-os elvárásnak. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy az 5%-ból 3.5% jelent védelmi célokra fordított direkt költségeket, akkor már mindjárt látható, hogy az eddigi elvárt közös teherviselés mindössze 1.5%-al növekedett. Legalábbis papíron. Hiszen nehezen elképzelhető, hogy azon országok, mint például Kanada (1.5%), Spanyolország (1.2%), Olaszország (1.5%) vagy Belgium (1.3%), amelyek mindeddig még a GDP 2%-át sem voltak hajlandók a NATO céljaira fordítani, egy igencsak ingatag és kiszámíthatatlan gazdasági helyzetben hirtelen több mint duplájára növelik a védelemre szánt költségeket. De akkor mégis miért született ez a döntés, tehetnénk fel a kérdést? Véleményem szerint, ezzel az európai állam- és kormányfők Trump irányába tettek egy gesztust, ugyanis az amerikai államelnöknek belpolitikai szempontból fontos azt kommunikálni, hogy az európai NATO-tagállamok biztonságát immár nem csak az Egyesült Államok finanszírozza. Fontos ez abban a kontextusban, hogy jövőre kongresszusi választások lesznek, és a kampányban megígért külpolitikai célok, mint például az orosz–ukrán háború lezárása vagy a meghirdetett, de folyamatosan elodázott vámháborúk, egyelőre nem nevezhetők sikertörténeteknek.

Ha már beszéltünk arról, hogy milyen témákban történt megállapodás a hágai csúcson, érdemes egy pillantást vetni arra is, amiről nem esett szó. Először is nem esett szó Ukrajna NATO-csatlakozásáról. Ha visszaemlékszünk, a 2024-ben Washingtonban megszervezett csúcsértekezlet zárónyilatkozatában még szerepelt az a mondat, hogy Ukrajna jövője a NATO-ban van. Úgy tűnik, ez a téma – egyelőre vagy végleg – lekerült a szövetség napirendjéről, ami egyáltalán nem jó hír az ukránoknak. De ugyancsak kevés szó esett Oroszországról is, nem is beszélve az esetleges szankciókról. Ez arra enged következtetni, hogy Trump még mindig nem engedte el az orosz–ukrán háború lezárásának lehetőségét, ezért is kerülte a konfrontációt Vlagyimir Putyinnal. Mindenképp óriási győzelem lenne Trumpnak és az Amerikai Egyesült Államoknak egyaránt, ha ezt a kérdést nyugvópontra sikerülne juttatni és létrejönne egy mindkét fél által betartott tűzszünet. Elmondható, hogy az államelnöki kampány egyik legfontosabb külpolitikai ígérete volt az, hogy amennyiben ő lesz a régi-új amerikai elnök, véget vet a háborúnak.

Egyetlen mondatot sem szenteltek a zárónyilatkozatban a Kína által jelentett fenyegetésnek sem, ami megint csak meglepő, hisz mind a vilniusi (2023), mind pedig a washingtoni (2024) csúcsértekezletek közös nyilatkozataiban hosszasan foglalkoznak ezzel a témával is. Ez a Kínával történő bilaterális megállapodás lehetőségét vetíti előre? Nem tudjuk, de elképzelhető. Végezetül pedig nem esett szó Iránról és az iráni atomprogramról sem, ami akár azt is jelentheti, hogy a Trump vezette Egyesült Államok nem feltétlenül tartja fontosnak azt, hogy egyes, az amerikai érdekeket sértő esetek megoldásáról konzultáljon a szövetségeseivel. Ez valahol érthető, hiszen szorosan kapcsolódik a Trump által vallott „America first” elvhez.

Befejezésként érdemes egy kvantitatív mutatót is behozni. Míg a 2023-as vilniusi csúcstalálkozó záródokumentuma 90 pontban foglalta össze azt, amiben a szövetség állam- és kormányfői megállapodtak, addig a 2024-es washingtoni csúcs esetében ez a szám már csak 38, míg a hágai dokumentum mindössze 5(!) pontot tartalmaz. Egyértelműen nem kijelenthető, hogy ennek bármiféle jelentősége lenne, de mindenképp érdemes elgondolkodni ezen is.

(Nyitókép forrása: chathamhouse.org)