Nem lesz hosszú, csak szokatlanul direkt: mármint a szöveg arról, hogy mivé válhat egy kisebbségi társadalom anyaországa választási kampányában. Eszköz, kibic, visszhang. Vagy rezzenetlen díszlet. Üzenet pedig bőven érkezik, és egyre csak fokozódik a vokstulajok körüludvarlása. Bár úgy tűnik, épp időszerű a drukk, aggódni nem mostanában kezdtem: van annak pár éve; saját kronológiám szerint, amikor erdélyi közszereplők nyilvános diskurzusában megjelent a „magyar emberek” szintagma, mint szomszédból importált retorikai elem. Akik a folyamatot szakmai kíváncsiságból, vagy privát érdeklődésből követték, biztosan értékes adalékokkal egészíthetnék ki a hasonulási pályát. Merkantilista megközelítésben indokolt is akár. Ti a hátországhoz kapcsolatot és tőkét garantáltok, mi meg lojalitással viszonozzuk a határtalan gondoskodást. Plusz némi rurális gúnyába bújtatott „tradicionális” vendégszeretet (lovasok és rezesbandérium, szőttes pálinka meg háromszín pántlika, kövek-vizek, templomok-iskolák, elvétve nyergestetők).

Tartalmas, élő testvértelepülési kapcsolatok mintegy civil fityiszként intenek be a hivatalos keretben zajló sztorinak, de egyben normalitás-szigetek e mindent átfogó Kárpát-medencei forgatagban. Hogy a sziget most nem divat, merthogy áthallásos?... Legyen ám szirt, ha ez nem horzsol momentán. A transzilván sziklaperemről a sas-ölyv-turul, de mindenképp valami nemes ragadozó-fajta suhan alá a völgybe, pásztáz töredezett terepet: tömböt és szórványt, dupla identitást. És látja, hogy milliós halmazként mily sokfélék vagyunk.

2026 kora tavaszán korteshadak, ha ellepik a tartományt, s színvallásra ösztökélnek, vajon a luxust, hogy egymásnak essünk magyarokul, elkövethetjük-e önfeledt kivagyisággal? Hasadunk-e inkább kétfelé, vagy kihasítjuk saját(os) egyensúlyérzékünkre rímelő ösvényünket, mely már nem csillagszegélyes és nem csabakirályfis. Csak szűk, de járható trasszé.

(Nyitókép: Pixabay)