Most, hogy az ármány elalélt, s fülünknek cimpája sértetlenül fityeg, most, hogy a szemet nem gyötri a kampányszemét látványa, grafikonokra tapadt pupilla piheg aprókat, hogy a Békés megyei falvak, a portugál tengerpart, meg a skandináv kisvárosok koszorúja karöltve lélegzett fel, mintha egyazon tüdővel szívnák az ájert, hogy uniós lobogó feszült a fővárosi placcra, és fiesztázó nikusorvoksolók kezében felhabzott a diadal sebtében vásárolt pezsgője, mikor már lement a vita, hogy mekkora kaliberű golyó húzott el közvetlenül a kobakunk mellett, mikor a beszédek oda- meg visszhangja elhalkul… piciny csendpillanat köszönt be. Hívatlan, s ekként feszélyező kissé.

Mérleghez kevés, reflexióhoz nyomasztóan sok. Ők azt mondják, megértették a figyelmeztetést. Ezt mondták ősszel is... Látták a nép bölcsen intő mutatóujját, értettek a jelzésből. Egy sértett aspiráns most valódi konzervatív pólust szeretne, szétcsúszóban levő legnagyobb pártunk megújhodást hirdet, alaposat: eddigi alelnöke előbbre lép egyet. Másik párt élére visszatér az addigi – átmenetileg távozott – ideiglenes elnök. Megint másik alakulatot szintén karriert futott közszereplő lavírozza ugyancsak perpillanatos mandátummal. És kórusban mondják: nem, nem mehet ez így tovább, új szelekhez új politikát, s a politikacsinálásnak új módját illeszteni korparancs!

Nézdelek hátrafele, hogy hátha meglátnám az új, feltörekvő nemzedéket, amint betér éppen a történelem főutcájába, önfeledt bulevárdos lendülettel és tennivággyal telítve. Szakorvosom alig fél éve írta fel az új okulárét, megtörlöm a lencséket alaposan (addig is hátha a nyútím elér a sarokra), újra felpillantok: semmi, vagy ha mégis, holmi amorf motoszkálás. Pótcselekvésnek is kevés. Mint a fociban, melyet szintúgy mindenki megszakért: a politikában is elmaradt az utánpótlás-nevelés. A tudatos, kitartó építkezés. Még mindig az önkéntes plakátoló-szórólapozó a nulladik fokozat, aztán póttáskahordó, alasszisztens, tanácsoshelyettes, sofőr-testőr, konzultáns, második alelnök, bürótag, ügyvezető. Ami valójában bevett recept. Nem is elvetendő. Ha képzés is társul hozzá. Meg valós szelekció. Helyette a feltétlen lojalitás mint egyetlen, vagy minden egyebet leuraló kritérium. Az én emberem ma nem azt jelenti, hogy méltán gondolok rá mint potenciális utódra, inkább azt, hogy mindenre (is) képes, ha úgy jó nekem. Nekünk. A pártnak, mármint. Mely élő-érzékeny organizmus. Meghallja a nép jaját, óhaját. Most, hogy sértetlen mindkét füle. Bár kicsit zúg még, olyan közel süvített a golyó. De megúszta. Ha van marka (és miért ne lenne, hiszen füle is van), most belekuncog. Bár inkább röhögne. Öblöset, mint eddig. Most azért mégse. Még nem.

(Nyitókép: MI által generált)