Sokak vagyunk így, sűrűsödik a tülekedés szaga. Domborzata változatos, klímája is ehhez fogható. De a különben is módosuló hegy-vízrajzi adottságoktól eltekintve: hányak vagyunk itt Romániák? Ez nem magas matek, de azért legalább annyi az ismeretlen, mint a félig vagy későn felismert. Ezen a még friss 54–48-on túl további osztatokra „képes e hon”: kisebbségi–többségi, vidéki–városi(as), itthoni és külföldi – abból is legalább kétféle nagy kategória, mármint a Pruttól keletre és a Tiszától nyugatra levők. Köztük is, akik miszlikbe vágták útlevelüket-buletinjüket, és akik felszusszantak, hogy nyárára mégis nyugodtan jöhetnek rokonlátogatni. Gazdagék, módosék, alsóközép, létminimumon evezők, és akiket már a statisztikákban sem látunk. Balról előzők és jobbról kerülők. Középre tartó, és menet közben elcsábultak. Feketetói vásárt, ha hatványra emeled, na ott a te országod… jövőd is egyben. Csak leld meg a nyerő változatot, keverj kormányosnak való koktélt, hogy hajóját, a törött árbócú tengeri járművet révbe juttassa, miközben geopolitikailag korbácsolt hullámok tarajlanak.

Alkotmányosan patrióta aggódókon a sor, hogy szisszenjenek: mert nem a negyvenegy megye teszi, de a történelmi tartományok, azon belül meg alrégiók, kistájékok, miniuniverzumok. (A 41-es is olyan, hogy valójában 9 élmunkás, a többi meg ballaszt-féle). Mondtam volna, hogy önjáró és rendelkező elemek, ha már az autonómiát ennyire kilúgozta szemantikailag hat ötéves terv helybéli időjárása. Kívülről vajon hogyan is látnak, mustrálják Romániát, ha nincs kezükben a leltárkönyv, s hitelminősítők nagyítója az egyetlen (és néha csalóka) eszköze a latolgatásnak?

Mert itt is kettéválik: a biztató távlatba kapaszkodók, meg a „sohasemérjükmegesek”. Talán a férfi–női arány a legstabilabb makróadat ebben a dinamikában, bár a nők diszkréten, de egyre inkább felülkerekednek létszámbelileg is. Most például hivatalosan jegyzett halmazuknál jelentősebb szerepük volt az államfőválasztáskor. Itt rendre kimarad a nemi identitásuk másságát vállalók minoritása, akiket „szezonális” kisebbségeknek nevezhetnénk, mert csak a prájdos felvonulások meg világnapok teszik őket láthatóvá. Pedig legalább annyira szervesen részei a társadalomnak, mint a balkezesek, akik a maguk során szintén kevesebben vannak. És mégsem kevesebbek.

Az államfő közvetítő, moderáló szerepét nem csupán intézmények, de az eltérő jövőképeket taglaló diskurzusok között is számon kell majd kérni: menet közben és mandátum végén egyaránt. Nincs nyerő képlet, méretre szabott minta. Van elvárás és teljesítmény. Közte meg a bizonyítás kényszere. Mely, ha nem görcsös, kapkodó koreográfia, lehet akár érmet érdemlő mutatvány is. Akrobatikus, harsány jelenlét helyett folytonos viszonyításra és mérlegelésre invitáló idők ezek. És a cselekvésbe kódolt mindenkori kudarcokkal dacoló konkrét, érdemi lépéseké. Volt itt már toporgásba torkollott „pas cu pas”, de most az 57 százalékos bizalmi indexre csak proaktív válasz érkezhet. A derűlátás igencsak illékony portéka, jövő ilyenkor a lelkesedés, a remény jóval enyhébb hőfokot regisztrál, de hát ezzel jár a hatalom és annak gyakorlása. Csak közben az ország is jusson elébb; még akkor is, úgy is, hogy 2026 nyárelőjén változatlanul sokféleképpen ítéljük meg a megtett távot, vagy azt, hogy tényleg arra van-e az előre. S hogy meglehet: a vélekedők közt részben annak is igaza van, ki úgy gondolja: ha nem csúsztunk lejjebb, már az is részsiker…