Brüsszelből érkező hírek arra engednek következtetni, hogy miután az Európai Unió 90 milliárd, kölcsönből biztosított segélyt hagyott jóvá Ukrajna számára, az Európai Bizottság a huszadik szankciócsomag bevezetésére készül. És akkor álljunk is meg itt egy pillanatra. Emlékszik még valaki, hogy a 2022 márciusában bevezetett első szankciócsomag, majd a március–június periódusban alkalmazott újabb szankciók esetében az Európai Unió magasrangú vezetői mivel indokolták ezek szükségességét? 

A kommunikációban – számos más, a téma szempontjából kevésbé fontos indok mellett – hangsúlyosan az volt benne, hogy Oroszország megsértette a nemzetközi jogot, megtámadta Ukrajnát, és hogy a háború mielőbb véget érjen, gazdasági úton kell térdre kényszeríteni Moszkvát. Az, hogy Oroszország nemzetközi jogot sértett Ukrajna lerohanásával, tény. Oroszország agresszor, erről nincs is amiért vitát nyitni. Mint ahogy az is tény, hogy a tizenkilenc meghozott szankciócsomag ugyan gazdasági tekintetben valamelyest gyengítette Oroszországot, térdre kényszeríteni nem tudta. Mint ahogy nagy valószínűséggel a huszadik ilyen csomag sem lesz képes erre. Erre enged következtetni a Center for Strategic and International Studies amerikai think tank 2025 szeptemberében közzétett tanulmánya is, amelynek értelmében gazdasági tekintetben Oroszország képes még további két-három évig finanszírozni a háborút.

De nézzük, miért is nem voltak hatékonyak az Európai Unió által bevezetett és mintegy négy éve folyamatosan bővített és meghosszabbított szankciók. Először is fontos megjegyezni, hogy Oroszország Ukrajna viszonylatában a nemzetközi jogot először nem a háború kirobbantásával, azaz nem 2022. február 24-én sértette meg, hanem mintegy nyolc esztendővel azelőtt. Történt ugyanis, hogy 2014. március 18-án az Orosz Föderáció „hivatalosan” annektálta a Krím-félszigetet.

A nemzetközi jog oroszok által történő semmibevétele azonban ekkor – egy első, általános nemzetközi felháborodás hullámot követően – nem vonta maga után az elvárható és szigorú következményeket, szankciókat. Hogy csak néhány példát említsek. Érdemes emlékezni például arra, hogy az orosz bankok SWIFT-rendszerből történő kizárásának akkori ellenzői között volt például Németország és Olaszország, és számos más EU-tagország mellett fenntartásokkal kezelte Belgium is. És talán arra is érdemes emlékezni, hogy a ma már az ukránok által sikeresen megsemmisített Északi Áramlat 2 földgázvezeték lefektetését is 2014 után fejezik be, egészen pontosan 2021 szeptemberében.

Mindez nemcsak lehetővé tette Oroszország számára, hogy tudatosan és folyamatosan készüljön a háborúra, hanem akár még bátorítólag is hathatott: a nemzetközi jog durva megsértése inkább politikai állásfoglalásokat és szimbolikus akciókat eredményezett, mintsem hatékony és Oroszország számára fájdalmas gazdasági-pénzügyi intézkedéseket.

Amellett sem érdemes szó nélkül elmenni, hogy általában véve önmagában a szankciók nem hozzák el a várt eredményeket. Példaként érdemes Észak-Korea esetét megnézni, de akár Iránt is vizsgálhatnánk. Az ország tulajdonképpen 1950 óta szinte folyamatosan valamilyen mértékű és fokú szankcionálás alatt áll, 2006 óta pedig egy folyamatos és egyre drasztikusabb ENSZ-szankciós eljárás elszenvedője. Ennek ellenére az ország létezik, a Kim-dinasztia nevével fémjelzett totalitárius rezsim köszöni szépen, jól van, mindeközben pedig ráadásul Észak-Korea atomhatalommá vált, és egy jelentős rakétafejlesztési programot is sikerre vitt. Hogy miért? A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk: azért, mert az ENSZ-szankciókat egyes államok semmibe vették.

Oroszország esetében is hasonló a helyzet: több, jelentős gazdasági-pénzügyi-technológiai potenciállal rendelkező ország vette semmibe az EU és az USA szankciópolitikáját, és kihasználva Oroszország szorultabb helyzetét, saját gazdasági érdekei mentén cselekedett. Itt Kínát és Indiát érdemes név szerint is megemlíteni, mindkét országot az orosz földgáz és kőolaj jelentős felvásárlói között tartjuk számon. India például a 2021-es adatokhoz képest 2024-re mintegy megtízszerezte az orosz nyersolaj-behozatalt, Oroszország pedig ezzel India legnagyobb beszállítójává vált, megelőzve Szaúd-Arábiát.

Hasonlóképpen, Kína 2024-ben már több mint háromszor annyi földgázt vásárolt Oroszországtól, mint tette azt 2021-ben. Ráadásul ma már az is tény, hogy 2024-ben az EU-tagországok (köztük Franciaország, Belgium és Spanyolország) rekordmennyiségű LNG-t (cseppfolyós gázt) vásároltak orosz cégektől. Ez pedig nem egy egyszeri jelenség, hiszen minden adat szerint ez a trend 2025-ben is folytatódott. Mint ahogy ma már az is tény, hogy 2024–2025-ben India vált az EU egyik legnagyobb finomított üzemanyag-beszállítójává, főleg, ami a dízelt és a kerozint illeti. Ezen a téren olyan tagországok „jeleskedtek”, mint Hollandia, Franciaország, Belgium, Olaszország vagy Spanyolország.

Az már csak hab a tortán, hogy mindezek alapanyaga az indiaiak által nagy mennyiségben felvásárolt orosz kőolaj. Egyszóval, miközben az Európai Unió szankcionálni próbál, a sokat emlegetett, szidalmazott és támadott Magyarország mellett számos más tagország is – direkt vagy indirekt módon – tovább üzletelt Oroszországgal. Köztük több olyan ország is, amely – Magyarországgal ellentétben – tengerparttal, kikötőkkel rendelkezik. Arról már nem is beszélve, hogy az Európai Unió és India között nemrég megkötött szabadkereskedelmi egyezmény aláírásának alkalmával Ursula von der Leyen vagy Antonio Costa nem tartott morális kiselőadást Narendra Modi indiai miniszterelnöknek arról, hogy milyen csúnya dolog az agresszor Oroszországgal szoros gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokat fenntartani.

Összegezve, ezek alapján gondolom azt, hogy nem lehet eredményes a szankciópolitika. De akkor minek a huszadik csomag, ha az előző tizenkilenc sem vitt közelebb a célhoz? Hirtelen az Albert Einsteinnak tulajdonított mondás jut eszembe a szankciósdi kapcsán. A nagy tudóst parafrazálva, őrültség az, amikor ugyanazt tesszük újra és újra, azt várva, hogy az eredmény más legyen. 

Miközben távol a háború realitásaitól, a meleg, biztonságos és fényben úszó brüsszeli irodákban a huszadik szankciócsomagot rakják össze az európai politikai elit képviselői, a háború brutális módon szedi áldozatait, emberek ezrei halnak meg hetente, köztük ártatlan civilek, százezrek, talán milliók sínylődnek embertelen körülmények között, áram és fűtés nélkül, Ukrajna-szerte. Azt gondolom, ideje lenne Brüsszelnek is taktikát váltani és valós lépéseket tenni a háború mielőbbi lezárása érdekében. 

Legalább most, ha már a 2022. áprilisi momentumot elpuskázták.