Február 28-án az izraeli és amerikai légierő összehangolt támadást indított Irán ellen. Tekintettel arra, hogy az iráni atom- és rakétaprogramról való lemondásról szóló tárgyalások nem hozták el a várt eredményeket, és figyelembe véve azt, hogy az elmúlt hetekben az Amerikai Egyesült Államok olyan katonai csapásmérő erőt csoportosított át a világ más részeiről az Öböl-térségébe, amire több mint két évtizede nem volt példa, szinte borítékolható volt a katonai akció. A kérdés csupán csak az volt, mikor kerül erre sor? Ma már erre is megvan a válasz, mint ahogy azt is tudjuk, hogy a légitámadások eredményeképpen sikerült likvidálni nemcsak Hámenei ajatollahot, hanem számos magas rangú állami és katonai vezetőt is.

Irán válaszként több olyan térségbeli államot támadott, amelyek régóta az USA partnerei a térségben, vagy amelyek területén amerikai katonai bázisok találhatók. Ballisztikus rakétákat és drónokat indítottak a Katar, Kuvait, Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Irak és Szaúd-Arábia terültén található amerikai katonai bázisok ellen, de robbanásokat jeleztek Szíriából és Jordániából is. A célba vett államok között található Izrael is. Anélkül, hogy részletesen belemerülnénk ezen támadások sikerességébe vagy sikertelenségébe, egy dolgot érdemes kiemelni: a 2025-ös izraeli-iráni tizenkét napos háború első napjával összehasonlítva Irán lényegesen kevesebb ballisztikus rakétát, drónt és cirkáló robotrepülőt vetett be a célpontok ellen. Hogy a vastagja még hátravan, vagy csak ennyire futja, azt a következő napokban megtudjuk.

Donald Trumpnak a támadást követően tartott beszédéből kiindulva, a katonai akciónak három, egymással szorosan összefüggő célja van. Mindenekelőtt egyszer és mindenkorra véget vetni Irán nukleáris fegyver-, valamint nagy hatótávoságú rakétaprogramjának. A beszédben azonban az iráni vezetés által támogatott proxykkal való leszámolásra is kitért, itt pedig az Irak területén tevékenykedő siíta milíciákra, a libanoni Hezbolláhra, a jemeni huszikra, valamit a leginkább a Gázában jelen lévő Hamász még megmaradt katonai alakulataira kell gondolni. Mindez pedig csak akkor érhet célt, ha sikerül megbuktatni az 1979 óta hatalmon lévő vallási-politikai rezsimet. Éppen ezért Trump a beszédében külön felhívást intézett a Forradalmi Gárda, a katonaság és a rendőrség kötelékében lévő személyekhez, hogy tegyék le a fegyvert és adják meg magukat, valamint Irán „nagyszerű, büszke népéhez”, hogy éljenek a lehetőséggel és vegyék át a hatalmat.

Mindezek fényében feltevődik néhány kérdés. Ezek közül az első és a legfontosabb az, hogy meddig tart a háború? Erre a kérdésre nehéz biztos választ adni. Lehet, hogy napok kérdése és beomlik a jelenlegi rezsim, de az is lehet, hogy még hetekig, hónapokig elhúzódik a háború. Ebben a kérdésben nagy szerep jut a vallási-politikai rezsimet kiszolgáló és azt védő elit katonai egységeknek, főleg a Forradalmi Gárda vezetőinek. Könnyen megtörténhet ugyanis, hogy az egykori vallási-politikai vezetés helyét a fegyveres erők veszik át és a jelenlegi diktatúra helyett egy katonai junta kerül hatalomra. De az sem kizárható, hogy a jelenlegi rezsim bukását követően egy polgárháború tör ki az országban, amely hosszú időre ellehetetleníti a stabilizációt.

A második kérdés, miszerint ennek a háborúnak milyen kihatása lesz a világgazdaságra, ezáltal pedig mindannyiunk életére, nagyban összefügg azzal is, hogy meddig húzódik el a fegyveres konfliktus és mi lesz annak a kimenetele. Egy hosszú háború esetén biztosra állítható, hogy a kőolaj és a földgáz világpiaci ára jelentős mértékben emelkedni fog. Már napvilágot láttak olyan hírek, hogy az irániak támadják azokat a tankerhajókat, amelyek a Hormuzi-szorosan áthaladva a térség országaiból szállítanak kőolajat és LNG-t. A nemzetközi hírügynökségek arról számolnak be, hogy több tucat hajó vesztegel a szoros két oldalán, miután egy palaui zászló alatt haladó olajszállító tankert iráni támadás ért a szorosban.

Ha a harci cselekmények hosszú ideig elhúzódnak, az energiahordozók piacán jelentős növekedés várható, ugyanis a Hormuzi-szoroson halad keresztül a világ tengeren szállított kőolajmennyiségének mintegy 20-25 százaléka, míg ez az érték az LNG esetében eléri akár a 30 százalékot. Ez egy jelentős kiesés, ami kihatással lesz az energia és üzemanyag-árakra. Egyes elemzések szerint a tartós háború következtében például Romániában a benzin és dízel ára elérheti akár a 10 lejes literenkénti árat is. Ez, mint azt megszoktuk, minden termék és szolgáltatás árában érezhető növekedést fog eredményezni.

A harmadik kérdés, amivel érdemes foglalkozni, hogy az USA és Izrael iráni akciója milyen módon alakítja a világ nagyhatalmainak helyzetét, viszonyát? Mennyiben gyengíti például Kína és Oroszország helyzetét és mennyiben erősíti az USA pozícióját? Kína esetében a kérdés azért fontos és érdekes, mert mindössze két hónap alatt az ország elveszítheti a második fontosnak számító kőolaj-beszállító partnerét. A 2024 és 2025-ös becsült adatok azt mutatják ugyanis, hogy Kína Venezuelából és Iránból évente a szükséges kőolajimport mintegy 17-20 százalékát szerezte be.

Itt fontos megjegyezni, hogy egy esetleges iráni rezsimváltás és egy Amerika-barát politikai vezetés esetén Kína nagy valószínűséggel véglegesen elesne az iráni olajtól. Ugyanez az érték az LNG esetében a kínai éves szükséglet mintegy 10-12 százalékát jelentené, amelyet Katarból és az Egyesült Arab Emírségekből szerez be. Amennyiben a Hormuzi-szoros hosszabb ideig blokád alá kerül, ezek a kiesések is okozhatnak gondot Kína számára. Összességében elmondható, hogy az energiahordozók terén várható kiesések időben történő elhúzódása rövid-, közép-, de akár hosszútávon is negatív kihatással lehetnek a kínai gazdaságra, amelynek kiszámíthatatlan belpolitikai és nemzetközi következményei lehetnek.

Oroszország esetében a helyzet kicsit más. A rövidtávú háború akár az orosz érdekeket is szolgálhatja, hiszen a kőolaj és földgáz világpiaci árának növekedése extra forrásokhoz juttathatja az orosz államháztartást, ezáltal pedig a háborús gépezetet is. Egy hosszútávon elhúzódó háború is szolgálhatja az orosz érdekeket, amennyiben annak kifejlete nem fogja eredményezni a jelenlegi iráni vezetés bukását. Magas világpiaci árak az energiahordozók terén és az iráni rezsim túlélése a háború végén: ez a tökéletes forgatókönyv Putyin számára.

Amennyiben azonban a jelenlegi rezsim nem lesz képes túlélni a háborút, és egy sokkal megfontoltabb és kompromisszumokra kész, vagy netalán egy USA-barát iráni kormány kerül hatalomra, Oroszország elveszíti az egyik legfontosabb és legmegbízhatóbb és leghűségesebb partnerét a Közel-Keleten. Érdemes itt megjegyezni, hogy például az Oroszország által az ukrán csapatok ellen bevetett Shahed-drónok Iránból származtak, de ezeknek egy továbbfejlesztett változatát ma már Geran-1 és Geran-2 néven Oroszország is gyártja.

Mi a helyzet az Amerikai Egyesült Államokkal, kérdezhetnénk. Amennyiben Venezuela után Iránban is sikerül egy rezsimváltást elérni, Trump elnök presztízse megnövekszik, az USA tekintélye megerősödik. Ha a vallási-politikai elit bukása bekövetkezik, újra elmondható lesz, hogy mindenféle nemzetközi tiltakozás és nyafogás ellenére a Trump-adminisztráció két hónap alatt a világ két pontján sikeresen felszámolt két diktatúrát, és az iráni változással valószínűleg nagyon hosszú időre sikerül a nemzetközi közösség napirendjéről levenni az iráni nukleáris fegyverprogramot, valamint a hosszú hatótávolságú ballisztikus rakétafejlesztések kérdését. Ami, valljuk be, ha bekövetkezik, az utóbbi két évtized egyik legveszélyesebb fenyegetésének az eredményes elhárítását jelentené.

A katonai beavatkozás minél hamarabb történő lezárása, a lehető legminimálisabb amerikai veszteségek és a pozitív kimenetel azért is fontos Trump számára, mert egy újabb külpolitikai sikert tudna felmutatni a novemberi időközi választások előtt. A háború elhúzódása és a jelentős anyagi és emberi veszteségek tovább rontanák a republikánusok esélyeit. Arról már nem is beszélve, hogy egy USA-barát politikai vezetés esetén az USA – még ha közvetlenül is – befolyásolni tudná a világ egyik legnagyobb kőolajexportáló országának kereskedelem-politikáját.

Végezetül még egy fontos kérdés maradt: miért most kellett megindítani a katonai akciót? Ezzel kapcsolatban három fontos dologra hívnám fel a figyelmet. Az első és egyben a legfontosabb, hogy mind a mai napig nincsenek pontos információk arra vonatkozóan, hogy a tavaly júniusban végrehajtott amerikai bombázások milyen károkat okoztak az iráni nukleáris kísérleti bázisokban, illetve mi lett a sorsa a mintegy 400 kg sűrített urániumnak? Mint ahogy arról is konkrét információk vannak, hogy Irán tovább folytatta a hosszú hatótávolságú ballisztikus rakéta-kísérleteket, amelyek hosszú távon valós veszélyt jelentettek nemcsak a térség országaira, hanem az Amerikai Egyesült Államok számára is.

Egyszóval, Trump nem akarta megvárni, hogy Irán egy újabb Észak-Koreává váljon a Közel-Keleten. Ami érthető is, ugyanis amennyiben Irán atomhatalommá válna, jelentős mértékben változna meg a térség geopolitikai erőtere. Ugyanakkor a nemzetközi sajtó szerint az utóbbi időben több orosz és kínai katonai teherszállító repülőgép érkezett iráni repterekre. Egyes források szerint a gépek által szállított katonai eszközök között orosz és kínai légvédelmi rendszerek is érkeztek. Ezek működésbe helyezése és a régi amerikai, szovjet és saját fejlesztésű rendszerekbe történő beintegrálása ugyan időigényes munka, de nem lehetetlen. Ez viszont azt is jelentheti, hogy egy későbbi időpontban Irán már egy sokkal fejlettebb és ütőképesebb légvédelmi rendszerrel várhatta volna az izraeli és amerikai bombázókat, harci repülőgépeket.

Nagy valószínűséggel a döntés meghozatalában, hogy most történjen a támadás, ez a szempont is benne volt. Végül pedig, de egyáltalán nem utolsó sorban, az elmúlt hetek belpolitikai eseményei is szerepet játszhattak abban, hogy az USA és Izrael úgy döntöttek, most az ideje a támadásnak. A nagyfokú társadalmi elégedetlenség, az elkeseredett és fellázadt tömegek, a hosszú ideje tartó extrém szárazság és ivóvízhiány, valamint a rezsim által meggyilkolt többezer tüntető talán egy halvány esélyt jelentenek arra, hogy a gyengeséget mutató vallási-politikai vezetést meg lehessen dönteni. Erre utalt maga Trump is a már idézett beszédében. Hogy mindebből mi válik valóra és mi nem, az a következő napok, hetek eseményeinek függvénye.