Az elmúlt időszakban az Amerikai Egyesült Államok és a NATO-szövetséges európai államok több alkalommal is vitába, konfliktusba kerültek. Ha visszatekintünk Donald Trump amerikai elnök 2025-ös visszatérését követően a Washington és Európa közötti kapcsolatokra, jogosan tehetjük fel a kérdést: a NATO még mindig ugyanaz a védelmi bástya Európa számára, mint volt az elmúlt hét évtizedben? Mint ahogy azt a kérdést is ízlelgethetjük, hogy létezik-e NATO az USA nélkül?

Az USA és az európai szövetségesek közötti viszony megromlásának több oka is beazonosítható. Trump elnök visszatérését követően, a 2025-ös hágai NATO-csúcson az amerikai elnök ledobta a diplomáciai atombombát, amikor bejelentette, hogy a korábbi GDP-arányos 2 százalékos védelmi kiadásokat 5 százalékra kívánja emelni 2035-ig. Ez a követelés számos európai államot rosszul érintett, hisz a bejelentés pillanatában még a 2 százalékos célt sem teljesítették. Ráadásul a súlyos energetikai, pénzügyi és gazdasági helyzetben lévő EU-tagállamok számára egy ilyen mértékű növekedés jelentős többletterhet jelent, még akkor is, ha ebből „csak” 3,5 százalékot kell direkt módon védelmi kiadásokra fordítani, a maradék 1,5 százalékba pedig beszámítható minden olyan kiadás, ami áttételesen javítja a védelmi képességeket (pl. Úthálózat-fejlesztés, vasúti fejlesztések, kiberbiztonság stb.). Végül Spanyolország kivételével minden egyes NATO-tagország rábólintott az új irányvonalra.

Spanyolország ugyan aláírta a zárónyilatkozatot, azonban ennek van egy lábjegyzete. Pedro Sanchez miniszterelnök azzal érvelt, hogy mivel Spanyolország távol esik a konfliktuszónától, a spanyolok esetében a GDP-arányos 5 százalékos védelmi költségvetés 2,1 százalékra csökkenthető, viszont ennek fejében vállalta azt, hogy saját kapacitásaival járul hozzá a NATO sikerességéhez: hangsúlyosabb jelenlét a NATO déli szárnyán, spanyol stratégiai bázisok megnyitása az amerikai katonai erők számára és kötelezettségvállalás arra, hogy a védelmi beszerzéseinek minimum 60 százalékát amerikai haditechnikára fordítja. Ugyanakkor szakértők arra is felhívták a figyelmet, hogy a spanyol példa dominószerű effektust indíthat el, és akár Portugália vagy Olaszország is előállhat hasonló igénnyel.

Az elhidegülés második okát az Amerikai Egyesült Államok Grönland-afférja szolgáltatta. Mindannyian emlékszünk, hogy 2025 végén Trump elnök egyértelmű utalást tett arra, hogy az USA-nak, saját védelme garantálása okán, szüksége van Grönland szigetére, és felszólította Dániát, hogy adja el az autonóm dán területet az amerikaiaknak. Sőt, mikor ezt a dánok egyértelműen elutasították, Trump attól sem riadt vissza, hogy belengesse: akár katonai erővel is kész elfoglalni a szigetet. Ha a száraz tényeket nézzük, ebben a konkrét esetben az történt, hogy az USA kilátásba helyezte a katonai beavatkozást egy NATO-szövetséges ellen, ami az európai (és nem csak) NATO-tagországok sorában felháborodást eredményezett.

A sorban a harmadik esemény, amely tovább mélyítette a szakadékot a szövetségen belül, az Irán elleni 2026-os amerikai-izraeli közös légicsapások, a nukleáris- és rakétaprogramra megsemmisítésére, valamint az iráni rezsim megbuktatására irányuló katonai akció volt. Anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, összességében elmondható, hogy néhány kivétellel az európai országok megtagadtak mindenféle segítségnyújtást az amerikaiak számára. Míg Washington elvárta, hogy európai területen lévő katonai bázisokat használhasson katonai-logisztikai célokra, valamint támogatást kért a Hormuzi-szoros biztosításához, az európai szövetségesek részéről érkező válaszok nagyon sokfélék voltak. 

A teljesség igénye nélkül elmondhatjuk például azt, hogy Spanyolország nemcsak elítélte az Irán elleni támadást, és azt a nemzetközi joggal szembemenőnek minősítette, de semmiféle segítséget nem volt hajlandó nyújtani a katonai akció során. Sőt mi több, az amerikai légiflotta még a spanyol légtér használatára sem kapott lehetőséget. Franciaország elnöke, Emmanuel Macron, arra az amerikai kérésre, hogy országa segítsen a Hormuzi-szoroson keresztül zajló hajózás biztosítási erőfeszítéseibe azt válaszolta, hogy majd, ha a harcok befejeződtek, Franciaország hajókat fog küldeni a szorosba.

Németország sem mutatott túl nagy igyekezetet ebben a kérdésben, de legalább nem ítélte el a beavatkozást. Igaz, azt azért megjegyezte, hogy az USA nem tájékoztatta a háború megindításáról az európai partnereit. A Meloni–Trump jó viszony is feszültté vált miután Olaszország is kritizálta a katonai beavatkozást, mondván, hogy az ellentmond a nemzetközi jognak, hiszen nem rendelkezik az ENSZ Biztonsági Tanácsa részéről felhatalmazással és nem is történt közvetlen provokáció, támadás Irán részéről. 

Az európai NATO-tagországok részéről Nagy Britannia és Románia nyújtotta a legnagyobb támogatást, hiszen mindkét ország lehetővé tette saját katonai bázisaik használatát az amerikai légierő számára, de csak és kizárólag logisztikai célokra. Ez annyit jelent, hogy támadó jellegű fegyverzet és harci eszköz ezeken a katonai bázisokon nem állomásoztatható. Mindez oda vezetett, hogy Donald Trump amerikai elnök a The Telegraphnak adott interjújában úgy nyilatkozott, hogy az USA NATO tagsága ma már „több mint megfontolás tárgya”. Továbbá azt is hozzáfűzte, hogy sosem volt nagy rajongója a szövetségnek, hisz mindig is tudta, hogy a NATO egy „papírtigris”, az USA pedig nem számíthat a szövetségesek segítségére. A nyilatkozat rávilágított arra, komoly szakadék alakult ki az USA és az európai NATO-tagországok között, ami elviekben akár kenyértöréshez is vezethet.

Mindezek fényében fel kell tennünk a kérdést: milyen körülmények között léphet ki az USA a NATO-ból, van-e ennek a forgatókönyvnek bármiféle relevanciája? A kérdés megválaszolására meg kell vizsgálnunk, hogy milyen jogi feltételei vannak egy ilyen lépésnek? A NATO alapszerződésének 13. cikke értelmében a szövetségből a szerződés hatálybalépése után húsz évvel bármelyik tagállam kiléphet egy évvel azután, hogy ezen szándékáról tájékoztatja az USA kormányát. Emellett azonban érdemes azt is tudni, hogy egy 2023 végén elfogadott amerikai törvény (National Defense Authorization Act) kimondja, hogy az elnök egyoldalú döntése nem elégséges a NATO-szerződés felfüggesztése, megszüntetése, felmondása vagy az abból való kilépés esetében. 

A törvény értelmében a fenti jogi lépések megtételéhez vagy a Szenátus kétharmados jóváhagyása szükséges, vagy pedig a Kongresszus kell egy olyan törvényt elfogadjon, amely felhatalmazza az elnököt arra, hogy ezekben kérdésekben eljárjon. Tény azonban az is, hogy a NATO-ból való kilépés belengetése után az amerikai törvényhozásban heves vita alakult ki arra vonatkozóan, hogy az említett törvény alkotmányellenes-e vagy sem. Az amerikai alkotmány II. cikke értelmében ugyanis a külpolitika irányítása és a nemzetközi szerződések felmondása az elnök kizárólagos joga, amiben a Kongresszus nem korlátozhatja őt. 

Mindez arra enged következtetni, hogy amennyiben megtörténnek a szükséges lépések az USA kiléptetésére vonatkozóan, szinte biztos, hogy az ügy az Amerikai Legfelsőbb Bíróság asztalára kerülne. Ez a lehetőség azért is elgondolkodtató, mert a 9 tagból álló testületben jelenleg jelentős, 6-3-as konzervatív többség van. A hat konzervatív bíró közül hármat maga Trump nevezett ki.

Ugyanakkor azzal a forgatókönyvvel is számolni kell, hogy nem feltétlenül szükséges az USA kilépése ahhoz, hogy a NATO de facto jelentéktelenné váljon. Ehhez elég az is, ha Trump elkezdi kivonni az Európa területén állomásozó katonákat és haditechnikát, vagy ami még rosszabb, megtagadja a szövetségesek védelmét, ami a Washingtoni-szerződésnek a kollektív védelemről rendelkező híres 5. cikkelyének kiherélését jelentené. Ez esetben a szövetségesek amerikai védelem nélkül maradhatnak, függetlenül attól, hogy az USA papíron még tagja vagy sem a NATO-nak. 

Mindez védelmi pánikot szülhet Európában, arra kényszerítve az Európai Uniót, hogy mielőbb egy önálló összefegyvernemi haderőt állítson fel. Ez azonban egyrészt időbe telik, akár egy-másfél évtizedre is kiterjedhet, másrészt pedig hatalmas gazdasági árat kell fizetnünk. Mint ahogy Mark Rutte NATO-főtitkár emlékeztette az európai szövetségeseket, Európa az USA nélkül képtelen megvédeni magát, a saját haderő felállítása pedig egyrészt időbe telik, másrészt pedig a jelenlegi GDP-arányos 5 százalékos NATO-hozzájárulás helyett akár 10%-os ráfordítást is eredményezhet.

Az amerikai-EU viszony további romlása esetén az európai államoknak a katonai biztonsági garanciák elvesztése mellett egy szekunder, de fontos mellékszállal is számolniuk kell: az energiabiztonsággal. Az orosz energiahordozókról való leválás, valamint a Hormuzi-szoros blokádja jelentős mértékben beszűkítette az energiahordozók beszerzését Európa számára. Miközben kelet felől az EU tagországai politikai döntéssel önként zárták el a csapokat, addig délkeleten egy geopolitikai konfliktus fizikailag vágta el az utánpótlás egy jelentős részét. Mindezek fényében az energiahiánnyal küszködő európai országok számára mind az LNG, mind pedig a kőolaj tekintetében az USA, mint beszállító, felértékelődött. Amennyiben a viszony tovább mérgesedik az egykori szövetségesek között, Európának az energiabiztonság terén is jelentős kockázatokkal kell számolnia.

A leírtak értelmében egyre inkább kijelenthető, hogy Európa fontos válaszút előtt áll: vagy megpróbálja rendezni viszonyát az USA-val, vagy pedig folytatja a konfrontatív diplomáciát és végleg a saját lábára áll. Ez utóbbinak azonban egyenes következménye, hogy egy egyre inkább kockázatokkal és veszélyekkel teli, kiszámíthatatlan világban számolnia kell a stratégiai függetlenség eléréséhez vezető hosszú út gazdasági és biztonsági következményeivel.